NEHAZUGGY

Nagyon fáj

Pável Melinda | 2020. November 26, Csütörtök | 10:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Hűvösebb idők járnak mostanában. Nincs ebben semmi meglepő, az ősz már csak ilyen, ami azonban a mostani őszt nehezíti, az az, hogy a külvilágból is egyre jegesebb szelek jönnek mifelénk. Eddig leginkább a környező országokban keltettünk némi ellenszenvet az örökös trianonozással, most már tágult a horizont, és míg az időjárásra nincsen ráhatásunk, az egyre növekvő nemzetközi ellenszenvet egyértelműen mi harcoltuk ki magunknak. Mindez bennünket itt, Alsó-valahol igazából nem érint, tulajdonképpen mindegy, kedvelnek-e a németek, franciák, olaszok, az Európában szerteszóródott ivadékainktól viszont aggasztó hírek érkeznek. Nem nagyon dicsekszenek azzal, hogy magyarok, egyre kevésbé készülnek visszatelepülni, sőt, szándékukban áll állampolgárságot is váltani.

Akár már hagyománynak is tekinthetnénk, hogy sokan vannak közöttünk olyanok, akik tágabban értelmezik a lehetőségeket, szabad szemmel is messzire látnak, és ha nem tudnak hazai körülmények között boldogulni, nem a hosszas küszködést választják, hanem felkerekednek és másutt próbálnak szerencsét. A történelem során többször jelentős létszám hagyta el a szülőföldet, hol gazdasági, hol politikai okok miatt, és bár szándékaik szerint eredetileg átmenetinek szánták ezt a lépést, nagy százalékban már csak látogatóba tértek vissza, generációk óta más országokban élnek. A jelenkori kivándorlók közül is egyre többen eresztettek már gyökeret ott, ahol vannak, bemutatva az itthon maradottaknak, hogy a halál után is van élet, létezik más megoldás is, mint elviselni az elviselhetetlent.

Sokan és sokszor elmondták már, hogy büszke nemzet vagyunk, ez főként abban nyilvánul meg, hogy szeretünk dicsekedni a kiválóságunkkal. Nem feltétlenül a sajátunkkal, mert olyan nem nagyon van, hanem kiragadunk a történelmünkből olyan eseteket, amikor a magyarok közül valaki tett valami világraszólót, és ezeket úgy hangoztatjuk, mintha bármi közünk lenne hozzájuk. Meg vagyunk győződve róla, hogy a 6:3 olyan felejthetetlen diadal, hogy azóta is arról beszél az egész világ, elvárjuk, hogy évente megemlékezzenek mindenhol az ’56-os magyar forradalomról és szabadságharcról, amely nagyszerűbb volt minden addigi forradalmaknál. Nagyjaink elsősorban nyilván annak köszönhetik eredményességüket, hogy kiváló magyar génekkel rendelkeztek, amilyenek nyilván nekünk is vannak, csak a körülmények miatt nem használjuk fel azokat.

Igazából persze semmi hatásunk nincs a világ folyására, már csak a méreteinknél fogva sem, de olykor többre vágyunk, észre szeretnénk vetetni magunkat. Volt már ilyen korszak a múltban, üzentünk mi már hadat az USÁ-nak is, akkor nem vettek komolyan bennünket, most azonban eljött az idő egy nagy történelmi cselekedetre. Az unió hétéves költségvetésének és az újjáépítési alapnak a megvétózása mögött ez lehet a valódi szándék, tenni valami emlékezeteset, ha már használni nem tudunk, legalább ártsunk. Az időpont szerencsés, hiába vagyunk kicsik, nem tudnak csak úgy félresöpörni bennünket, a döntéshez a mi szavazatunkra is szükségük van, kénytelenek komolyan venni a magyarok feltételeit, és mi nem engedünk, dőljön össze Európa, akkor sem.

Mindezzel egy egész földrészt hozunk rettenetes helyzetbe, ami a mostani vírusverte időkben megbocsájthatatlan, eközben nehezményezzük, hogy egyre kevésbé kedvel bennünket a külvilág. Kabaréhősökké vált a kormányunk a németeknél, szóvá is tesszük, miféle demokrácia az, ahol egy országos televíziós csatorna arra vetemedhet, hogy egy ország demokratikusan, milliók által megválasztott vezetőjéről ilyen hangon beszéljenek? Több tiszteletet várunk el, az a legkevesebb, hogy kérjenek bocsánatot. Ráadásul Amerikában is megnyilatkozott egy színész, aki még csak nem is politikus. George Clooney készülő új filmjével kapcsolatban említette meg Orbán Viktort Bolsonaróval együtt, mint olyan vezetőket, akik diktatórikus módszereikkel gyűlöletet és haragot szítanak az emberek között. Ez nekünk nagyon fáj, pont egy olyan sztár tette ezt, akit eddig szerettünk, persze nem csoda, ő is Soros embere.

Az, hogy a kormányunknak egyre rosszabb a híre, nem meglepő, az viszont már kellemetlen, hogy ez az általános megítélésünket is befolyásolja. Van olyan ismerősöm, aki áruszállítóként rendszeresen jár külföldre, mint mondja, az utóbbi időben egyre többen furcsán néznek rá, mintha az árulkodó jelet keresnék, miben különbözik egy magyar a többi embertől, mert nyilván van valami komoly eltérés, ha ilyen kormányt választanak maguknak, ráadásul több cikluson keresztül. Számukra elképzelhetetlen, hogy ezeket a módszereket bármely életképes nép hajlandó legyen eltűrni huzamosabb ideig. A szocialista tábor fennállása alatt más volt a helyzet, de most már nincs kényszerítő nagyhatalom, ha egy ország rosszul választ, a következő alkalommal korrigálhat, és ha nem teszi, akkor bizonyára nem is akar változtatni.

Nehéz teher ez nekünk, kisembereknek. Nem akaszthatunk táblát a nyakunkba, magyarázkodva, hogy a kormányunk az nem mi vagyunk, senki nem kíváncsi rá, ha magyar vagy, akkor Orbánnal jellemeznek. Bennünket egyre kevésbé látnak szívesen külföldön, hozzánk főleg a katasztrófaturisták jönnek majd, néhány napos borzongásra. Elégtétel lesz, hogy majd egymás vállán sírhatunk a lengyelekkel, amiért bennünket folyton bántanak. A közép-európai zászlóshajó kitartóan halad a jéghegy felé. Még szerencse, hogy a flotta nagy része nem tart vele.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!