NEHAZUGGY

Édesmindegy

Bolla Rita | 2020. November 21, Szombat | 16:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egzisztenciálisan és mentálisan is megterhelő ez az év sokunknak. A járvány okozta egészségügyi és anyagi bizonytalanságot Magyarországon a kormány arroganciája is tetézi.

Az elhallgatott valóság, kétségek, kételyek és a mindent átszövő manipuláció okoz talán a kelleténél is rosszabb közérzetet nekünk, akik itt próbáljuk átvészelni a világjárványt. Máshol se jobb – mondják kormánypárti ismerőseim. De jobb. Ha „csak” az egészségedre és mások egészségére kell odafigyelni, pontos ismeretek és egyenes iránymutatások alapján, az már egy jobb pozíció. Ha tudod, hogy miből fizeted ki a rezsit / lakbért, vagy éppen miből adsz fizetést a következő hónapban az jobb pozíció. Olyankor dönteni is könnyebb úgy, hogy nem mész dolgozni „kicsit betegen”. Ha tudod, hogy az országodat olyanok vezetik – ha őket választottad, ha nem -, akiknek fontosak az ott élő emberek, akiknek te is fontos vagy és nem csak egy gazdasági, megbetegedési, vagy elhalálozási adat a statisztikákban, az már jobb pozíció. Ahol a hatalom nem használja ki a helyzetet és csorbít emberi jogokat szirupba mártott ideológiák alapján, az szintén jobb pozíció. Ha nem kell szégyenkezned – sokadszorra, de most nagyon – amiatt, hogy magyar vagy, az is jobb pozíció.

Nem tudom kellő higgadtsággal megközelíteni a pillanatnyi helyzetet, így nem is mennék mélyebben bele ebbe a témába, de meggyőződésem, hogy könnyebb átvészelni a járvány okozta egészségügyi kiszolgáltatottságot, ha nem terheli azt Orbán Viktor személye és darabos mozgású marionett bábjai.

De ez van, mi itt élünk.

A mentálisan minden irányból terhelt emberek pedig egymásnak feszülnek, ahol csak lehet. Lehúzta a maszkját, köhögött, futott, közel jött, nem került ki, nincs parkoló, egy ember ül a kasszáknál, nincs postás, hazudnak, nem veszi fel a szolgáltató, idegbeteg a diszpécser, lassú a futár, nincs gázos (egy van, de ő már nem aktív…), minden drágább, hazudnak, sötét van, nyolcra otthon kell lenni, csúszik az avar, elmegy az internet, nincs oltás a háziorvosnál, háziorvos sincs, hazudnak, a kilences gomb után nyomjon kettőskeresztet…

A #freeSzFE maszkosok és a Nagy-Magyarország maszkosok próbálnak a legmegvetőbben nézni egymásra, szivárványos maszkot pedig csak képzett Krav Maga harcosok hordanak szerintem. Mindeközben a nemzeti összefogás árka körül katonák masíroznak fegyverrel és komoly arccal.

Szóval vannak ők, vagyunk mi és a vírus. Nehéz úgy létezni, hogy ne húzzon le az örvény. Én nem csúszom bele, illetve a hajamnál fogva kirángatom magam azzal, hogy kifókuszálok az adott helyzetből. Próbálok találni valamit, aminek örülni lehet. Valamit, ami felülírja azt, ami rossz, ami nehéz, a bizonytalanságot, a haragot, a gyűlöletem (amit elegánsabb lenne eltagadni, de nem teszem). Nem mindig könnyű ez, de most napokra a felszín felett tart majd egy idegen.

Reggelit és édességet rendeltünk ma a barátnőmmel. Persze megvoltak a szokásos stációk a sikerig: lefagy a rendszer, kidob, regisztrálj újra, mivel is kérted, nincs olyan rubrika, hogy B lépcsőház, késik a futár, persze hív, hogy melyik lépcsőház, melyik kapucsengő, nem találja a liftet. A folyamat végén az ajtóban egy helyes srác, mosolygós szemekkel kér elnézést, hogy későn látta meg az adatokat, amiket tudod, hogy megadtál. Persze hogy nem haragszol. Egyrészt megszoktad már, hogy mindig ez van, másrészt meleg gőzgombóc van a szatyorban. Együnk.

Ahogy pakolom ki a dobozokat, észreveszek valamit még a zacskó alján (amibe persze bele volt folyva a kávé). Azt hittem a számla, de nem az volt, hanem a hely névjegykártyája. Arrébb dobom, a barátnőm közben a maradék kávéját próbálja megmenteni a ragacsos papír pohárból. A kártya átfordul, a hátán valami írás van. Utána nyúlok, kellő távolságba tolom magamtól, hogy lássam: „A süti nem kérdez. A süti megért. Legyen csodás napod!” – áll a kártyán a gyöngybetűkkel, kézzel írt szöveg, két szívecskével. Nézz ide – mutatom a barátnőm felé – ennyi csak! Nézem a kártyát, a hideg is kiráz örömömben.

Kit érdekel, hogy minden ragad? Hogy kihűlt kicsit az étel? Abban a pillanatban nem gondolkodsz, hogy lesz-e még pénz gőzgombócra? Kit érdekel, milyen maszk volt azon, aki ráírta ezt?

Ennyi csak: negyven betű, két írásjel, két szív, egy perc, és valaki, akinek lelke van. Aki tudja, hogy talán örömet okoz egy ismeretlennek. Valaki, aki ember tud maradni annak ellenére, hogy itt él, pont abban a bizonytalanságban, amiben mi.

A névjegykártyát betuszkolom a tükör és a keret közé az előszobába, hogy gyorsan rá tudjak majd nézni, ha nem lesz minek örülni éppen.
Köszönöm, Édesmindegy!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!