NEHAZUGGY

Az eccájgra semmi szükség

Pável Melinda | 2020. November 18, Szerda | 17:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Már akkor is problémákat okoztunk, amikor belovagoltunk annak idején a Kárpát-medencébe Ázsiából. Arról, hogy mi okból hagytuk oda az őshazát, csak legendák maradtak fenn, leginkább azért kelhettünk útra, mert ott kiviseltük magunkat és a szomszédaink megelégeltek, majd elűztek bennünket. Megérkezésünk után gondosan kiirtottuk a korábban itt létezőket, majd folytattuk a hagyományos életvitelünket. Vígan portyáztunk tovább, hol ide törtünk be, hol oda, feldúltuk a városokat, a magyarok akkori kalandozásairól más népek krónikáiban maradtak fenn információk, melyek szerint eleink bátrak és harciasak voltak, viszont „baromként viselkedtek”.

A mai történelemoktatás (mint minden más) szem előtt tartja a nemzeti identitás erősítését, ezért főleg a múltbeli dicsőséges eseményeket hangsúlyozza, a győztes csatákra kell koncentrálni, az idők során mindig nekünk volt igazunk, mindig voltak ellenségeink, mindig támadtak bennünket, ennek ellenére fennmaradtunk. Büszkék is vagyunk a múltunkra, olyan formán, mintha másoknak nem is lenne, különleges bánásmódra tartunk igényt, feltétel nélküli tiszteletre, miközben mi nem adjuk meg másoknak ugyanezt. Kicsik vagyunk, de kulcsszerepünk vitán felül áll és egészen biztos, hogy Isten is magyar.

Kalandozó hajlamaink időről időre megmutatkoznak, a nyugalmas élet nem nekünk való, hamar elunjuk a békességet. Halált megvető bátorsággal vágunk bele új módszerekbe, felforgatunk mindent, anélkül, hogy bármilyen határozott elképzelésünk lenne arról, mit is akarunk, valami genetikus késztetésünk van arra, hogy olyanok kezébe adjunk hatalmat, akik nem ígérnek ugyan semmi konkrétumot, de szívbe markolóan tudnak beszélni a mi eredendő nagyszerűségünkről, akik nem az eszünkre, hanem az érzelmeinkre képesek hatni, és ha a megfelelő húrokat pengetik, bármire rá lehet venni bennünket. Gondolkodás nélkül rohanunk csatába, mindegy, ki ellen, a fontos, hogy a hazáért tesszük.

Úgy tűnik, most ismét eljött az idő. Megtámadtak bennünket, a vezető már széjjelküldte a vezéreit a véres kardokkal, hogy hirdessék, hamarosan megfújják a harci kürtöket, nyergelni kellene a lovakat, készíteni a nyilakat. Konfliktusunk támadt némelyekkel, természetesen igaztalan vádak alapján. A szövetség, amelyhez csaknem két évtizede csatlakoztunk, ki akar játszani bennünket, de mi ezt természetesen nem tűrjük. Annak idején jóhiszeműen léptünk be, aláírtuk a szükséges paktumot és készek voltunk az együttműködésre, ám mostanában egyre inkább kötekednek velünk, mindenféle koholt vádakkal illetnek bennünket, most pedig a nekünk járó pénzügyi támogatások megvonásával akarnak zsarolni, persze ez nem lesz olyan könnyű nekik, mert az alapszerződés lehetőséget biztosít arra, hogy ezt megvétózzuk, és persze mi meg is tesszük. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, ha mi nem kapunk, más se kapjon. Jogunk van ezt megtenni, egy szavuk se lehet.

Kísért a múlt. Hajdanában már megtapasztalhatták, mire képes a magyar virtus, egykor azzal debütáltunk, hogy végigfosztogattuk Európát, később finomodtak a módszerek, szívesen indítottunk hódító háborúkat, vagy csatlakoztunk nagyravágyó hatalmak hadjárataihoz abban a reményben, hogy győzelmük esetén mi is részesülhetünk a zsákmányból, ezek hol sikerültek, hol nem, a sikereinkkel máig szívesen büszkélkedünk, a kudarcainkat pedig sose bocsájtjuk meg másoknak. Újra meg újra elhitetjük, hogy mi már nem vagyunk ugyanazok, megváltoztunk, érdemes megbízni bennünk. Aztán ha újra közel engednek magukhoz mások, előtör az igazi valónk. Európa is teljes jogú taggá fogadott bennünket, nem számított arra, hogy a civilizációval nem tudunk mit kezdeni, a demokráciát nyereg alá tesszük, úgy próbáljuk fogyaszthatóvá tenni, az asztalnál az eccájgra semmi szükségünk sincs, kézzel-lábbal eszünk, legfeljebb elővesszük a bugylibicskánkat. Ha valaki szóvá teszi, hogy másképpen kellene, megsértődünk, amiért nem tartja tiszteletben a hagyományainkat. A magyarok tudják, mit szeretnének és hogyan, majd mi úgy értelmezzük a demokráciát, ahogy az nekünk megfelel és kész.

Egykor is csak egy ideig nézte döbbenten a nyugat a magyarok portyázásáit, aztán megelégelték, némely királyok ki is mondták, hogy a magyarokat kiirtani szükséges, néhány megsemmisítő ütközet kijózanítóan is hatott egy időre, olyannyira, hogy még a kereszténységet is felvettük, mostanra pedig olyan ájtatosság szállt meg bennünket, hogy Róma irigykedve pillog felénk és a pápa is minden bizonnyal maholnap követeket küld Hunniába tanulmányútra.

A türelem valószínűleg most ért véget. Eddig csak feszegettük, most viszont át is léptük a határt. A szövetség vagy eltűri ezt is, vagy nem, utóbbinak nagyobb a valószínűsége, most már nemcsak a kilencmillió magyar torkán akarja lenyomni a békát a magyar kormány, hanem az egész európai népességén, és ehhez másoknak is lesz egy-két szava. Minden bizonnyal csúnya világ köszönt ránk. Kérdés, hogy valóban megéri-e ez nekünk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!