NEHAZUGGY

Gyakoroljunk önkritikát! Vagy mégse?

Pável Melinda | 2020. Október 26, Hétfő | 17:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Volt idő – állítólag, én soha nem tapasztaltam, de egyesek szerint igaz – amikor, valamikor a Rákosi-korban a párttaggyűléseken időnként önkritikát kellett gyakorolniuk a tagoknak. Olyasmi volt ez, mint a katolikusoknál a gyónás, azzal a különbséggel, hogy a többi tagok füle hallatára kellett ezt megtenni, akik aztán véleményezték is az ilyesféle önvallomást. Ennek a személyiség fejlesztése lett volna a célja, hiszen feltételezte a saját cselekedeteinkkel való szembenézést, és a hibáink elismerése inkább megóv bennünket a „bűnismétléstől”, mintha fátylat borítanánk botlásainkra.

Ezt annak az időszaknak a túlkapásai között szokták emlegetni olyan képtelen kommunista törekvésekkel együtt, mint hogy minden közös lett volna, még a feleségek is, holott ilyesmiről szó se volt soha, de riogatásnak tökéletesen megfelelt, akárcsak ma a Mari néni bájai után sóvárgó migránsok. Pedig az önkritika nagyon hasznos dolog, nem véletlen, hogy például a különféle függőségüktől szabadulni vágyók önsegítő csoportjaiban alapvető fontosságú, hogy akik csatlakoznak, mindenek előtt beismerik azt, hogy ők függők, a gyógyulásukhoz ez a legfontosabb. A későbbiekben is folyamatosan beszámolnak arról, hogyan állnak ellen a kísértésnek, és ha olykor meginognak, azt is elismerik, a többiek pedig nem büntetik, nem tiltják ki, de nem is dicsérik meg őket ezért, viszont segítenek, hogy legközelebb ne forduljon elő.

Vannak, akik bármikor készek önkritikát gyakorolni, nem okoz számukra különösebb nehézséget, elvégre emberek vagyunk, elkövetünk hibákat, kisebbeket sűrűn, olykor nagyobbakat is, de mivel mások sem hiba nélkül valók, feltételezik, hogy van esély a megbocsátásra. Főleg, ha az ember beismer egy hibát, mert az annak a jele, hogy ő is tisztában van vele, hogy nem volt helyes azt elkövetnie, tehát feltételezhető, hogy többé nem fogja elkövetni. Főleg olyankor lenne nagy jelentősége az önkritikának, ha a kérdéses cselekedet mindenki szeme láttára esett meg és a kívülállók úgy ítélik meg, hogy az helytelen volt. Olyankor a beismerés egy normális értékítéletű közösségből éppen, hogy elismerést kell, hogy kiváltson. Az elferdített gondolkodású emberek esetében persze ez nem így van.

Itt van például Gyurcsány őszödi beszéde, amelyet a napokban ki tudja, hányadszor aktualizáltak, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter is azon viccelődött, hogy Gyurcsány már akkor se tudott igazat mondani, tehát hazudott. Holott nem hazudott, mindössze önkritikát gyakorolt, amikor elmondta, amit mondott, és amivel célja saját párttársainak kijózanítása volt, hogy az önbecsapás nem vezet sehová. Mivel jótét lelkek közkinccsé tették a beszédet, ő lett a hazug ember, a Fidesz-kampányoknak azóta is ez a sarokköve.

Ebből következik nyilván, hogy bezzeg a Fidesz soha nem hazudik. Orbán különösen igazmondó, de ugyanebben a színben tünteti fel magát az összes szószólója. Ők nem hazudnak, nem követnek el hibát, mégcsak nem is tévednek, holott erről szó sincs. Egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy bármelyikük beismerte volna, hogy hibázott, pedig nagyon sokszor vált nyilvánvalóvá, hogy amit mondtak, annak köze sem volt az igazsághoz, ennek ellenére nem volt rá példa, hogy amikor szembesítették őket a tényekkel, azt mondták volna, hogy tényleg, ezt nem kellett volna. Inkább úgy tettek, mintha a korábbit soha nem is mondták volna és elkezdtek homlokegyenesen ellenkezőleg beszélni. Elfelejtették, hogyan nyilatkoztak korábban? Kizárt dolog, sokkal inkább ez egy stratégia, hangosabban, gyakrabban mondogatják az újfajta véleményüket, és egy idő múlva az emberek meg lesznek győződve arról, hogy mindig is ezt hallották. Természetesen lesznek, akik emlékeznek, meg persze az internet sem felejt, de a nagy többségnek rövid távú a memóriája, a néhány héttel régebben történtekről már bármit elhisznek.

Az önkritika tehát rendkívül veszélyes tud lenni, különösen, ha vannak az embernek ellenségei, akik az abban foglaltakat saját rossz céljaikra használják fel. Talán ezt ismerte fel most az ellenzék, amikor a borsodi választási sikertelenség kapcsán elmaradt az önbírálat. Kitartanak amellett, hogy igenis jó volt a jelölt, Jakab Péter is krumpliszsákokat mutogat, ahelyett, hogy elmondaná, hogyan sikerült ezt a jelöltet megtalálnia. Kezességet vállalt egy emberért, akiről, úgy tűnik, eléggé köztudott volt Borsodban, hogy voltak kétes ügyei. Valóban nem volt ennél alkalmasabb ember, vagy csak nem ismeri a saját pártját? A többi ellenzéki párt is próbál úgy tenni, mintha ez a választás nem is lett volna, ehelyett Hadházyra haragszanak, amiért nem szólt. Más kérdés, hogy állítólag ő mindenkit értesített, amit most letagadnak.

A 2022-es választások pedig már itt járnak a kertek alatt. Az ellenzék állítólag már gondol rá, hogy valóban így van-e, az nem igazán látszik. A borsodi malőr után most különösen nagy a bizalomvesztés, félünk attól, hogy egyszer csak kirukkolnak a jelöltekkel, akiket maguk között és maguk közül kiválasztanak, és megint nem lesz lehetőségünk arra, hogy előzetesen meggyőződjünk az alkalmasságukról, és minden igyekezetünk ellenére nem sikerül Orbánt leváltani.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!