NEHAZUGGY

Megtámadott a vírus

Pável Melinda | 2020. Szeptember 4, Péntek | 17:54

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A történet ezúttal nem vett tragikus fordulatot, de azért nem sok hiányzott hozzá, és bár személyes jellegű, mégis elmesélem, mert tanulságos. Felfedeztem a Facebookon a fiaim egyik barátjának a bejegyzését arról, hogy kórházban van, sürgősségi osztályon, és a Covid-teszt eredményét várja. Ennél több információt nem tartalmazott, persze nekem nincs is ilyesmire szükségem, bármikor hozzáképzelem a hiányzó részeket, így most is sikerült arra a meggyőződésre jutnom, hogy nyilván elkapta a fertőzést. Bevallom, túl azon, hogy érte is aggódtam, a pánik is szerepet kapott, ugyanis a fiatalember a közelmúltban nálunk járt, tehát behurcolhatta a vírust a mi féltve őrzött biztonságunkba. Általában nem szokásom betolakodni az ifjak közé, de éppen akkor módosultak a házi szabályaink, hogy a továbbiakban ne a szobámban dohányozzak, hanem vonuljak ki a verandára, én szófogadóan ki is sántikáltam e célból, miközben ők ott javában beszélgettek, és ez engem cseppet sem zavart, beültem a kompániába. A fiam eközben szúrósan nézett rám, ettől függetlenül én teljes nyugalommal elfüstöltem a megérdemelt cigarettámat. A vendég távozása után persze megkaptam a fejmosást, hogy hiába vigyáz ő rám, hogyha felelőtlenül kiteszem magam mindenféle veszedelmeknek, be is láttam, hogy igaza van és ezzel napirendre tértem volna a dolog felett.

Erre olvasom, hogy sürgősségi osztályra került. Több se kellett, már éreztem, hogy megjelentek rajtam is a tünetek. Ismerem ezt a helyzetet, kerülök is mindenféle szűrővizsgálatokat, nehogy szembesítsenek a tulajdon rozogaságommal, esetemben ugyanis a betegség akkor jelent valódi veszélyt, ha a tudatomat támadja meg, abban az esetben nagyon nehéz a felépülés. Végiggondoltam, rendben vannak-e a dolgaim, mégiscsak fontos, mit hagyok magam után, ha már hirtelenjében el kell köszönnöm az árnyékvilágtól, gondolom, nemcsak az én működésem ilyen. Erre tegnap kiderült, hogy egészen más ügyből volt a sürgősségi osztályon, csak éppen negatív teszt nélkül szóba se álltak vele. A hírnek köszönhetően természetesen az én tüneteim is viharos sebességgel javulni kezdtek. A történet vége, hogy miután másnapra sem készült el a teszt eredménye, mégiscsak elvégeztek két ultrahang-vizsgálatot, majd felírtak neki antibiotikumot és hazaküldték, hogy ezt miért nem sikerült korábban megejteni, arra nem derült fény.

Több mint 24 órát ült egy széken, mert ilyen esetben a kórházban semmiféle ellátást nem adnak, se ágy, se étel, se ital, ha esetleg nincs nála pénz, akár éhen is veszhet, és még szerencsésnek mondhatja magát, ha jut számára üres szék és legalább leülhet. Klinikai sürgősségi osztályon nincs wc-papír, a mosdóban pedig nemhogy fertőtlenítő, de szappan sincs, szóval egyre világszínvonalúbb az ellátás. Az unásig hallgathattuk, hogy azért volt szükség a kórházkiürítési akcióra, nehogy olyan rettenetes helyzet álljon elő nálunk, mint egyes, kevésbé kiváló országokban, ahol a legnagyobb vírusdúlás idején a folyosókon is feküdtek a betegek, és ilyen itt semmiképp ne következzen be, eközben a sürgősségi osztályok katasztrofális körülmények között működnek évek óta, és még beszélni sem hajlandóak róla, nemhogy tenni valamit a helyzet javításáért. Ha egy rendkívüli helyzetben rendkívüli nehézségek adódnak, azt azért könnyebben elfogadja az ember, mint azt, hogy egy kórházi sürgősségi osztályon harmadik világbeli állapotok uralkodnak, ráadásul még járvány se kell hozzá. Oda ráadásul nem passzióból térünk be, hanem többnyire a háziorvos küld, mert úgy ítéli meg, hogy a probléma nem tűr halasztást. Ehhez képest még azt se sikerül évek óta megoldani, hogy egyáltalán megkérdezzék a betegtől, mi járatban van. Várjon türelemmel, majd sorra kerül, előbb vagy utóbb, reménykedjen, hogy addig életben marad.

Valamilyen titokzatos ok miatt emiatt se háborodunk fel, talán megszoktuk, nekünk így is jó, különben is lehet, hogy ilyen csak velünk, csak ott, csak most fordult elő, máshol egészen biztosan rendben mennek a dolgok. Nem kezdünk nyomozásba, nem járunk végig több kórházat, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg az ottani helyzetről, kényelmesebb azt hinni, hogy az a kivétel, ami és ahogyan velünk történt. Nagyon sokan írják le tapasztalataikat itt-ott, ezeket is úgy fogadjuk, hogy nyilván elszigetelt esetekről szólnak, és még mindig nem jutottunk el a felismerésig, hogy ez a valóság, a csudálatos nemzeti jelen, és hogy ami már a szájunkig ér, az bizony nem tej és méz, hanem bűzös trágyalé.

Nem mondom, hogy ne féljünk a koronavírustól, hiszen valóban veszélyes, de azért vegyük már észre, hogy nem a pandémia a legnagyobb pusztító környezetünkben, a Covid-19 távolról sem akkora fenyegetés, mint a NER-vitézek. És még arra sincs remény, hogy lesz ellene védőoltás.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!