Április 19,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Kisember útja végére ér

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kisember úgy kezdte, mint mindenki más. Megszületett, megtanult beszélni, járni. Eléggé átlagos család volt az övék, mint abban az időben olyan sok falusi család. Gyerekeit szerető – a férj szerint gyengekezű – anya, erős kezű – sokak szerint erőszakos – apa. Kisember gyorsan megtanulta, milyen súlyos a családfő ökle.

Kisember élete az akkor szokásos mederben folyt. Már akkor gyűlölte, többet akart. Meg akarta mutatni az agresszív, feltétlen engedelmességet követelő, nem túlságosan művelt, mindig elégedetlen apjának, hogy méltó a szeretetére. Nehéz küzdelem volt. A városba kerülve szembesült azzal, hogy az életéből kimaradt egy csomó minden, amit sok más gyerek megkapott. Könyvek, színház, múzeum, beszélgetések a kultúráról, egyenrangú viták, melyben mindenki meghallgatja a másikat. Kisember úgy gondolta, ha nem lehet egy a társai közül, akkor az élre áll, ő lesz a vezetőjük. Akkor majd tisztelni fogják, ha szeretni nem képesek. Felküzdötte magát a helyi KISZ élére akkor, amikor ez sem kötelező, sem elvárt nem volt. Mielőtt tovább kapaszkodhatott volna a párt ranglétráján, az élet rúgott egyet.

Kisember már régen megtanulta, hogy ha rúgnak, ugrani kell. Lehetőleg még akkor, amikor a lendületbe jött láb nem érte el. Tehát ugrott. Maga mögött hagyta a kommunizmus építését, mert akkor már tudható vagy inkább érezhető volt, hogy a vége felé közeledik az a rendszer, mely öröknek tűnt.

Kisember az egyetemen sem érezte jobban magát, mint a gimnáziumban, mint egész addigi életében. Ott is ott voltak azok, akiket már megtanult gyűlölni. Az értelmiségi családokból érkezők, akik éjszakába nyúlóan beszélgettek irodalomról, filozófiáról, művészetekről. Kisember úgy érezte, ő megint kívül rekedt, őt nem veszik be maguk közé. Biztosan le is nézik. Biztosan kiröhögik a háta mögött. Talán megpróbált beilleszkedni, talán azonnal bosszút esküdött. Létrehozta a saját közegét, melyben otthonosan mozgott. Magához hasonló kisemberekből, sértett és sérült fiatalokból építette az udvartartását. Ő lett a főnök, a vezér. Ő lett a családfő, akinek az akarata mindenki más vágyait felülírja.

Kevés volt, többet akart. Sokkal többet. A reflexek jól működtek, előbb ráérzett a hangulatokra, lendülő ökölre, engedékeny ellágyulásra, mint bárki más. A rendszer felpuhult, már nagyobbat lehetett nyerni azzal, ha kockáztat az ember, mintha kiszolgálja a kimúlóban lévő, felpuhult, széteső diktatúrát. Kisember úgy döntött, akkor hozhatja ki a legtöbbet a változásból, ha lázadónak áll. Hát lázadó lett. Kevés rizikóval, másokat kihasználva és kijátszva kapaszkodott egyre feljebb. Soha nem érdekelte különösebben, hogy út közben kit tapos el. Akire szüksége volt, azt vitte magával, akire nem volt, vagy már nem volt, azt berúgta az árokba.

Végre felért a csúcsra. Ott és akkor úgy tűnt, a demokrácia meséje lesz a nyerő, ezzel tudja megtartani a hatalmat. Csalódott. Elbukott. Ekkor eldöntötte, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Visszahúzódott, várt, bosszút forralt. Felépítette a gazdasági hátteret, mert rájött, hogy pénz nélkül hatalom sincs. Felépítette a médiahátteret a pénzből, mert arra is rájött, hogy az emberek befolyásolásához propaganda kell. Már nem foglalkozott a demokráciával, mert megtanulta, hogy az emberek, akik diktatúrában születtek és nőttek fel, nem ismernek mást. Diktatúrát akarnak, mert azt ismerik, abban érzik magukat biztonságban. Arra is rájött, hogy erőt kell mutatnia. Mint egy családfőnek, aki szájon vágja a gyereket, alázatra szoktatja az asszonyt, megköveteli a tiszteletet, belerúg a kutyába, rettegésben tartja a szomszédot, de jóban van a rangban felette állókkal. Nem azt akarja, hogy szeressék. Azt akarja, hogy tiszteljék és úgy hiszi, ha félnek tőle, akkor tisztelik.

Kisember várta, kereste az alkalmat, amikor ismét átveheti a hatalmat. Úgy fordult a dolog, a történelem, a gazdaság a világban, hogy eljött ez az idő. A hatalom az ölébe hullott, már csak meg kell tartania. Már szó sem volt az egykori szerepről, melyben liberális lázadót alakított. Kőkeményen konzervatív, fanatikusan vallásos, keménykezű, engesztelhetetlen diktátor emelkedett ki az elsőre gyengének bizonyult gubóból. Olyan valaki, aki pontosan tudja, hogy mit akar, akinek az árnyéka is képes megvédeni a szabadság lehetőségétől és az azzal járó felelősségtől megrémült gyengéket. Olyan lett, amilyet az emberek akartak. Diktátor lett.

De továbbra is ott munkál benne a szerencsétlen kisgyerek, aki szeretet helyett pofont kapott, ott a csalódott kamasz, a megkeseredett egyetemista, aki szembesül azzal, hogy túl sok mindent nem tud, és bár pótolhatná a hiányosságokat, de akkor is csak egy lehetne a sokból, nem pedig a vezére annak a körnek, melyet vezetni akart. Mindez ott maradt az öregedő Kisemberben, de már megvolt a hatalma is ahhoz, hogy bosszút álljon azokért a sérelmekért, melyek örökre eltorzították a lelkét. És megkezdte a hadjáratot a szabadság, a kultúra, az emberség, a tudomány ellen.

Kisember talán ma is rendelkezik azokkal a reflexekkel, melyek segítettek neki abban, hogy időben, talán még mások előtt ráérezzen a változásokra. De már túlságosan előrehaladt azon az úton, ahonnan nem lehet visszafordulni. Elsodorta a gyűlölet, a kicsinyes bosszúvágy, a súlyosbodó paranoia, a hatalom mámora. Kisember ott rekedt a maga vájta gödörben, körülvéve olyanokkal, akik alig várják, hogy meggyengüljön és átvehessék a helyét, és körülvéve azokkal, akik saját érdekükben védik és fedezik mindaddig, ameddig ez nekik hasznos.

Kisember tudja, hogy közeledik a vége. Gyűlöl mindent és mindenkit, annyit pusztít, amennyit csak tud. Mindent elért, amit kitűzött maga elé, az egész eltervezett utat bejárta, csak azt nem nyerte el, amiért eredetileg elindult.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.