NEHAZUGGY

A mi pénzünket az ő zsebüknek kialakított alapítványokba teszik

Mikes Mirtill | 2020. Augusztus 16, Vasárnap | 18:05

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

[email protected]

Tárgy: Zsebesek

Mikes Mirtill: E-mail Rodostóba

Kend folyvást ide ácsingózik. Mi meg oda. Nyugodjon bele kend, hogy az itteni létezés az a mindennapos pusztulat. Az újjászületés reménye nélkül. Kend emberként létezik ott. Van oka emberi örömre, bánatra. Minket meg itt az embertelen szomorúságban esz a fene. Vegetálunk, magányosan lézengünk az elkülönítőben.

Ne gondolja kend, hogy politológusi mélyelemzéssel, saját ésszel szerzett tapasztalatok alapján én jutottam ilyen, vagy ilyesféle következtetésre. Csak sorban álltam. Ennyi. Sorban állós konzultáció a társadalom mélyrétegében. Eleinte illendő távolságtartással. Hanem aztán jöttek ám a közös nevezők. Sejti? Megvallom még visszaidézni és leírni is nehéz volt, nem hogy felismerni a hallottak lényegét. Ráadásul a tudományos hátterem távollétében (mert itt, most, a faluban, aki mozdulni tud és centire legalább miniszterelnöki magasságú, az napi tízezerért napkeltétől napnyugtáig, étlen/szomjan kukoricát címerez feketén az urizálós hűbéres birtokán), még ellenőriztetni se tudom, hogy azt írtam-e, amit mondtak, vagy amit én hallottam. Mert a kettő nem mindig passzol. De nem csak nálam. Az egykori Soros ösztöndíjas hatalommániássá korcsúlt exlibernyák, még császármorzsa állapotában például állítólag nem is azt mondta, hogy „csuhások térdre”, hanem azt, hogy „megveszem őket kilóra, és lengyel mintára a magyarokat is leviszik nekem a csuhások térdre”.

Nade, csapjunk a lecsóba, mert sose végzünk! Induljunk a kályhától, az egyszerűtől szökkenjünk a bonyolultig. Bár a jelen esetben kendnek az egyszerű is bonyolult, ahogy hallottam. Mert kendék idejében – úgy mondja az írás – valaki vagy talpas volt, vagy lovas, na, legfeljebb szekeres. De nem lihegtek egymás nyakába a metrón, buszon, tuján. Ezért azután a zsebtolvajlás (most figyeljen mire jó a vírus) tömegben, személyes testi kontaktalkalmak hiányában alig lehetett. Jól van. Zseb se, csak zsebszerű (törökül ceb már csak azért, hogy tudja, egyről beszélünk). Többnyire kívül hordták a ruházaton még akkor is, amikor kend a nagyságos fejedelem hivatalában egzisztált. A férfiember a férfiúiság összes alkalmatosságával terhelten akár egy tucatot is. Kend az okulárét, pipát, tűzszerszámot, dohányzacskót biztos, de amilyen akkurátus még a kalamárist is a pennával.

Na. Mindegy is ez most! A lényeg; a zsebesek sunyi módon, barátságot vagy véletlent színlelve, a testi érintkezést kihasználva észrevétlenül ürítik ki az áldozataik zsebeit és az eltulajdonított értékeket a banda tagjai kézről kézre adva tüntetik el a málé szájtátik elől. Gondolom vagy legalább is remélem, az eltulajdonítási eljárás módszertani elve tiszta: Valamit kimozdítani a stabilitásból és a migráns muszlim tudós, Kaja Ibrahim nevével fémjelzett és szabadalmaztatott sokmozgásos, liberálisnak induló külső beavatkozás sorozattal materiális keresztény értékké alakítani. (állítólag a kisebbik kormányzó párt nem tartja kizártnak a tudós szentté avatását, ha Toncsi bácsitól vette a letelepedési kötvényt és az Erzsébet utalványának mindhárom zsebét a pártkasszába ürítette, de ha fű alatt jött, a Vakondi alagúton, akkor sztornó, mert Gyurcsány…).

Vegyük úgy, hogy idáig megvan kendnek. Most jön a nehezebb, de még mindig érthető, amit kend egyszer már értett. Tudja, amikor belép a népmesei elem a piros pettyes ülepűnél és az adóforintunk elveszíti közpénz jellegét. Ez is megvan? Akkor most mégse a kiteljesedésről írnék, mert elfelejtem a nagy hírt: a keleti nyitás kulcslyuka, a szeretett szomszéd, Lukasenka magyaros győzelmet aratott. Szó szerint elsöprőt. Egy nőt Litvániáig söpört, mert ujjat húzott vele, a demokrácia eddig kb. 6 ezer híve meg a hűvösön vészeli át a meleg napokat.

Szóval visszatérve a magyar népmesére, hol volt, hol nem volt, volt egyszer, de tényleg volt egy rahedli felhalmozott népvagyon. Nemzeti! Tudja abban az időben, ami az udvari történészek szerint az az idő nem volt. Viszont szavahihető régi öregek tanúsítják. Orvosilag is. Ízületi fájdalmak, gerincsérv, visszér, szilikózis és társai hitelesítik, hogy vagyonos ország voltunk. Közvagyonos. Gyárak, állami gazdaságok, szövetkezetek majd tízmillió tulajdonossal. Meg focizni tudó magyar focisták. De tényleg. Ahogy telt múlt az idő, a tulajdonosok többsége növelte a felhalmozást (pl. a focisták csempészett orkán kabáttal és nejlonharisnyával is), a mohóbb diktátorok egyike – másika, ki kevesebbet, ki többet csipegetett belőle. Ha a többség észrevette a torkoskodást, akkor volt ám enyje-bejnye. De akkor mindenki konfekcióban járt. Egyforma zsebbel, ha érti, mire gondolok?

Ahol nagyobb volt a dudor a zakón, akkor tudta a diktátorkodó nép, hogy gebines, benzinkutas vagy lángossütő az illető és nem MSZMP titkár, ezért nyugodtan szidhatták közösen a kommunistákat. És most a kis nyikhaj, a KISZ ajánlással ingyen diplomát szerzett hirtelen keresztény értelmiség még meg se volt szaporulata ragozza azok múltját, akiknek naponta legalább egyszer kijárna a kézcsók, amiért kivakarták amnéziás eleiket abból a nyomorúságból ahová a papok által megszentelt labanc csizmák ezer év alatt taposták. Mert bizony hozzájuk képest Habsburg Ottó ma Lenin fiúnak számít a szociális érzékenysége miatt.

Hoppá! Most azt hisz kend, hogy én. De nem. Hanem én csak egymás után tudom leírni azt, amit egyszerre beszéltek ott a sorban, és ettől olyan se füle, se farka, amit írok. Nem tudom miként kell ezt a leírást jól csinálni, de kend ráér kibogarászni, hogy mi hogy van/volt, nem görcsölök sokat rajta, mert lecsót kell csinálni. Meló, dőzsi van, ütök rá tojást is, kell az erő!

Ja. Mármint a zsebesek? A szakrendelő előtti sorban eddig jutott a konzultáció. A gyógyszertár előtt újra összeverődött a sor, de a cukrosok miatt radikalizálódott az eszmecsere. Éhesek és emiatt agresszívebbek voltak. Még inkább egymás szavába vágtak. Ahogy én kiokumuláltam a szózivatarból: Ma már csak az úri szabók által varrott zsebeket tömik. Egymásnak. A miénkből. De már az is kevés ezeknek a sáskáknak. A mi pénzünket az ő zsebüknek kialakított alapítványokba teszik, és ettől a mozdulatsortól az illiberális ipari méretű zsebtolvajlás volumenét tekintve túlszárnyalja a banánköztársaságokét. Ez abból is látszik, hogy a banán ára fele az alma árának. Kend szerint is, vagy csak alulról látszik így?

Bütyökfalva, 2020. augusztus 15.

Mirtill

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!