Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Cseppenként eljuttatni

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Olyan sok mindenről szerettem volna írni az elmúlt időszakban… például, az Indexről, vagy arról, miért tűri az Unió mindazt, ami Magyarországon történik, vagy a Norvégiából hazaérkezett ismerősömről, akinek a lakására előbb ért ki a rendőrség, minthogy maga hazaért volna –  karanténügyileg persze. Azt egész üggyel kapcsolatos mizériáról, a méltatlan bánásmódról, a hazugságokról, feljelentésről és így tovább.

Másképp alakult, „életet” kellett váltani, szinte minden szempontból. Elvesztettem sok mindent az elmúlt hetekben, az egyik legjobb barátomat, és sok egyéb dolgot is. Akkor fogjuk fel igazán, milyen szerencsések is vagyunk tulajdonképpen, amikor az életünk olyan fordulatot vesz, amire nem vagyunk felkészülve.

Ezekről nem érdemes írni, mindannyiunknak megvan a maga keresztje, és aki igazán belegondol, valószínűleg senki máséra nem cserélné el a sajátját.

Ez az alábbi pár sor egy fényképről szól, ami a cikk elején látható. A képet egy kis dél-spanyol városban készítettem,  mert megragadott.

Ezen a környéken élek immár fél éve, és a tapasztalataim a helyiekkel kapcsolatban nagyon változatosak. Alapvetően sok településen a szélsőjobbos politika képviselői ülnek a polgármesteri székekben, a tartomány vezetésében többségben van a Polgári Párt, akik összeálltak a szélsőjobbos VOX formációval és egy, valójában meghatározhatatlan, mindig a győztesekhez csapódó, mára egyre zsugorodó párttal.

A tartomány, Andalúzia, kétségkívül Spanyolország egyik legszegényebb régiója, de ugyanakkor a  turisták által az egyik leglátogatottabb hely. Sok híres ember szülőhelye, most csak Pablo Picassot említem.

Egy sajátságos közeg, rengeteg etnikailag különböző lakossal. Nagyon sok a roma származású, generációk óta itt élő „lusta élősdi”. Egyre több a külföldiek, főként angolok által „megszállt” terület, akik felvásárolják az itteni földeket, ingatlanokat, és az angliai nyugdíjukból itt élik golfozással és egymás cikizésével telő, szerintem rém unalmas életüket.

Sok a holland, német, akár éppen ukrán  vagy lengyel ingatlan tulajdonos is, furcsa módon nemigen érintkeznek a helyiekkel, nem tanulják meg a nyelvet, élnek a kis zárt közösségükben. Mint, mondjuk, Magyarországon a kínaiak, nem bántanak senkit, egymás között rendezik le a problémáikat. Ezt dobta a gép, mondják.

Mindez egy olyan helyzethez vezetett, amikor a „külföldi” szó nem mindig vált ki pozitív reakciót, hogy finoman fogalmazzak. Van egy szavuk az idegenekre, amit egyes andalúzok olyan hangsúllyal tudnak kiejteni, hogy süt belőle a megvetés. És lassacskán a VOX áldatlan propagandája és politikája nyomán időnként a gyűlölet is.

Az egy olyan szó, amiről maguk a spanyolok is elismerik, hogy nagyon erős kifejezés. Szinte soha nem használják, mert nem tartozik a mindennapok szótárába. Kerülik, mert alapvetően más beállítottságú emberek. Civakodni, pletykálkodni, egymást ugratni  kell – bármikor – jó hangosan, az ember azt gondolhatja időnként, mindjárt átharapják egymás torkát, de ez  csak a felszín, a temperamentum, az éghajlat. Alapvetően tiszteletben tartják a másik embert, a vitapartnert is.

Igaziból, azt gondolom, senkit nem utálnak. Legalábbis a szónak abban az értelmében, ami ma Magyarországon szinte megszokott jelenséggé vált. Békésen együtt élnek az itteni muzulmánokkal, akik anno 600 évig uralták a környéket. Ma körülbelül egy millióra becsülik az iszlám vallásúak számát az országban. Sokat ismerek közülük is, kendőben és vietnami papucsban járó nők (csador itt nincs), tökéletes spanyol tudással dolgoznak boltokban, gondoznak idős embereket, festenek járdaszegélyeket, ami éppen adódik, munkailag. A férjeik éttermeket üzemeltetnek, évi 365 napon át nyitva tartó zöldség-gyümölcs üzleteket működtetnek, családi vállalkozásban, vagy éppen máshol dolgoznak.

És egy ilyen közegben a pad maga a csoda. Egy pár ezer lakosú, a hegyek között megbújó településen a közterületen az elfogadás szimbóluma. A szivárványos zászló egyébként, eredetileg az Inka Birodalom zászlaja volt. Ma mást jelképez, és sokaknak nem tetszik, amit jelképez. Sokan még a szaros politikai céljaik eléréséhez is képesek ocsmány módszerekhez folyamodni azért, hogy a zászlót is, a tőlük különböző embereket is (?) megpróbálják megutáltatni a társadalom többi részével.

A környezetemben  az emberek békésen leülnek erre a padra, cseverésznek, és semmi kivetni valót nem találnak – a többségük biztosan nem – abban, hogy a kisváros főutcáján egy LGBT padon ülnek

Ezt a mentalitást szeretném, ha másképp nem megy, cseppenként eljuttatni szép, de agyilag, lelkileg és megértésileg leamortizált országomba.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.