Szeptember 30,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Kerül, amibe kerül

Az utóbbi időben egyre inkább úgy érzem, túladagolási tüneteim vannak. Szükségem lenne valamilyen hathatós méregtelenítésre, távol kellene maradni a mindennapok történéseitől, ugyanis azok rendkívül megterhelőek a szervezet számára, tehát károsak az egészségre. Még a végén daganatot képeznek bennem, és hát arra már végképp nincs szükségem. Talán létezik már egy jóféle átnevelő tábor, ahol eredményes agymosást végeznek, amitől megváltozik az egész világnézetem, rendbe teszik a gyökereimet, megkeresztelnek mindenek előtt, aztán hátha sikerülne boldog és kiegyensúlyozott emberré válnom. Elvégre így az élet vége felé az a normális, ha megbékélésre törekszünk.

Az is érthető, ha nem hagynak hidegen az egészségüggyel kapcsolatos események, az ebben a szektorban történő változások mindegyike érint engem a mindennapokban, így nem csoda, ha ezekre érzékenyebben reagálok. Nem volt ez mindig így, még nagyon is jól emlékszem, mennyire távolról néztem ezeket a kérdéseket életem nagyobbik részében, amikor még tehettem, mert nem volt hozzá közöm, sőt, azt hittem – mint ahogyan nagyon sokan azt hiszik -, hogy soha nem is lesz, hiszen jó erőben vagyok. Aztán jön egy pont, ami megfordít mindent, és lassan de biztosan egyre inkább behálóz a rendszer.

Jó ideje halljuk már, hogy borzasztóan sokba kerül a magyar egészségügy. Persze az egészségügy minden országban sokba kerül, biztosan vannak összehasonlító elemzések számokkal, amelyek ezt bizonyítják, de enélkül is tudjuk, hogy az egyik legfontosabb ágazat, ráadásul nem is lehet puszta számokkal ezt alátámasztani. Vannak országok, ahol a társadalom egészségi állapota jellemzően sokkal jobb, mint másutt, ha ők esetleg kevesebbet fordítanak rá, mint mások, az érthető – lenne, de érdekes módon nem ez a jellemző, hanem ott nagyobb arányú a finanszírozás is. A magyar egészségügynek a magyar társadalom állapotához képest kellene megfelelőnek lennie, még akkor is, ha esetleg többe kerül a jelenleginél is. Ha a miniszterelnök vagy bárki más ki meri jelenteni, hogy itt minden rendben van, az csak azért lehetséges, mert nem ismeri a valós helyzetet, és ami nagyobb baj, hogy nem is érdekli igazán.

Számtalan apróság kiderült a magyar emberekről, akik ugye az egyik kezükkel leölik a disznót, a másikkal pálinkát főznek, ha a kettő között akad egy kis idejük, összeszerelnek néhány bútort. Persze azt sem árt tudni a magyar emberekről, hogy többnyire lestrapáltak, végiggürizik az életüket, még akkor is mennek dolgozni, ha már a belüket húzzák maguk után. Elsősorban nem azért, mert annyira dolgosak lennének, hanem mert vakulásig hajtják a pénzt, lakni, enni, gyereket nevelni kell és azt bizony nem adják ingyen. Hallani sem akarnak semmiféle szűrővizsgálatokról, hogyisne, még kiderülne valamilyen probléma, és azt nem szeretnék megkockáztatni. Inkább gürcölnek a végkimerülésig. Miközben ebben a hajszában élnek, megtakarításuk nem nagyon van, egyre kevésbé mernek a nyugdíjas évekre gondolni, mert nyugdíjuk alig lesz. Különösen azok néznek reménytelen öregkor elé, akik közmunkásként, minimálbéresként töltötték aktív éveiket, ha szóba kerül a jövő, leginkább azt mondják, hogy úgyse élnek addig, és hozzáteszik, hogy hála az égnek.

Sokaknak mégse jön be a számításuk, eljutnak a boldog nyugdíjas korba, aztán próbálnak megélni a minimálnyugdíjból vagy annál valamivel többől, ami semmiképp sem fedezi a megélhetésüket, így minden lehetséges módon spórolnak, nem fűtenek, nem világítanak, alig esznek, kisebb problémákkal nem mennek orvoshoz, hiszen úgyse tudnák kiváltani a gyógyszereket. Az egészségük pedig az életmódjuk és az ellátatlanság miatt egyre rosszabb, akkor találkozik velük az egészségügy, amikor már nagy a baj, amikor a gyógyításuk már érthetően sokkal többe kerül, mint azoké, akik rendszeres ellátásban részesülnek. Minél nagyobb a leszakadók aránya, annál többe kerül az egészségügy, emiatt kár panaszkodni, ezt a rendszer hozza létre. És ha összességében ilyen a társadalom, akkor ehhez kell igazítani az egészségügy finanszírozását. Az nem megoldás, hogy a rendszeres ápolásra szorulók gondját áttolják a családokra, ahol semmi sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy ezt végre is tudják hajtani. Egy magatehetetlen beteg, egy demens beteg ellátása nem oldható meg napi néhány ráfordított órában. A legtöbb esetben folyamatosan mellette kell lennie valakinek, ha családtag, akkor otthon kell maradnia és elveszíti a munkáját, amit kevés család tud megoldani. Vagy fogadnak valakit a beteg mellé, ez viszont nem olcsó mulatság, napi tízezres tételekről beszélünk, hát biztosan van, aki képes ezt kiszorítani a családi költségvetésből, de nem ez a jellemző. Aki egyiket sem tudja választani, az mit tehet? Nyilván csinálja úgy, ahogy tudja, de annak semmiképp sem lesz – nem lehet – jó vége.

Most nagy átszervezésekre készülnek az egészségügyben. Már előre félek – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül -, hogy még az eddiginél is rosszabb lesz. Kétségkívül szükség lenne valamilyen átalakításra, de nem azért, hogy olcsóbb legyen (mint ami most a cél), hanem hogy jobb legyen. Remek, hogy egyre kiválóbb magánellátások vannak, de ne kínáljanak már százezres díjakon bármit, hogyha a közegészségügy közben egyre silányabb minőségű lesz, ne akarjanak eladni valamit, ami a befizetéseinkért cserébe is jár nekünk. Ne a közegészségügy helyett létezzenek a magánpraxisok, hanem mellette. A közegészségügyre pedig fordítsanak többet a költségvetésből. Kerül, amibe kerül.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!