NEHAZUGGY

Mi, szabadságharcosok

Pável Melinda | 2020. Július 24, Péntek | 12:02

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nagyon sokan és sokszor idézik Orbán hajdani beszédeinek egy-egy részletét, amelyek mind arra mutatnak rá, mennyire másként mutatkozott hajdanában, többnyire hatalmas változáson ment keresztül, ígéretes fiatal politikusból vén szörnyeteggé lett. Mindazt, amit hajdan meggyőzően képviselt, a szöges ellentétére fordította, olyannyira, hogy ez már felfoghatatlan, ebből már csak azt a következtetést lehet levonni, hogy vagy az egyik volt hamis, vagy a másik, esetleg valamilyen abszurd magyarázatot lehetne rá találni, például, hogy menet közben kicserélték titokzatos háttérhatalmak egy nekik megfelelő hasonmásra, az igazi Orbán pedig valahol egy föld alatti titkos börtönben senyved láncra verve.

Nekem is beleégett a memóriámba egy részlet, egy mondat, amely fölött mások talán elsiklottak, még csak azt sem mondom, hogy történelmi jelentőségű, nem is mondott azóta soha olyat, ami arra utalna, hogy mégsem úgy gondolta, mégis, engem pont az a mondat ütött szíven, azt nem tudom neki elfelejteni. Felcsúton építettek egy óvodát, amelynek az átadó ünnepségén természetesen ott volt a miniszterelnök is, sőt, beszédet is mondott, amelyben kifejtette, hogy Felcsúton jobb minőségű emberek élnek, akik megérdemlik, hogy jó körülmények között éljenek. Nem fűzte hozzá, hogy másutt bezzeg nem így van, de nem is volt szükség rá, ebben a mondatban az is benne volt.

Nem tudom, készült-e valaha olyan tanulmány, amely azzal foglalkozik, hogyan változott a felcsútiak életszínvonala az utóbbi évtizedekben, pedig nagyon szívesen olvasnék róla, vannak-e ott közmunkások például. Amit tudni lehet, az is sokat elárul: az ország leggazdagabb faluja, a költségvetést elsősorban az ott adózó helyi vállalkozók gazdagítják, az ott élő mintegy másfél ezer ember számára az összes létező komfort a rendelkezésre áll, a röntgennel felszerelt fogorvosi rendelőtől kezdve a színes helyi újságig. Az lenne csoda, ha nem így lenne.

Persze ez csak egy mondat volt, most egy újabb mondatot hallhattam, amely szintén esélyes, hogy hosszú időre megőrizzem. Brüsszelben tartott egy nemzetközi sajtótájékoztatót a költségvetési vita után, természetesen a lengyel miniszterelnökkel közösen, ahol elújságolta, hogy nagyszerű eredményeket értek el, ugyanis „meg tudtuk védeni nemzeteink büszkeségét és világossá tettük, hogy nem elfogadható, hogy bárki, aki – különösen olyanok, akik megörökölték, tehát akik örökölték a jogállamiságot – kritizáljanak minket, a szabadságharcosokat.”

Mert mi nem akárkik vagyunk, mi a kommunista korszakból jöttünk, mi nem csak úgy beleszülettünk a jogállamiságba, hanem kiharcoltuk azt. Bennünket csak ne nézegessen senki, hogy eléggé demokraták vagyunk-e, véres verítékkel teremtettük meg a demokráciánkat, jobban tudjuk bárki másnál, milyennek kell lennie, igazából hozzánk jöhetnének tanulni a többiek. Mi a szolidaritás nemzete vagyunk, az ’56-os forradalom nemzete.

Nekem erről persze egyből valami más jutott eszembe, a rendszerváltozás utáni időszak, amikor előrajzottak az ’56-osok, ki itthonról, ki külföldről, meséltek a régi dicsőségről, valamiféle elégtételben reménykedtek, ami elmaradt vagy inkább nem úgy valósult meg, ahogyan ők elképzelték, ezért előbb-utóbb a többségük csalódott. Sose felejtem el az öreg amerikás pesti srácot, aki valamiféle küldetéstudattól vezérelve besántikált egy iskolába, senki nem hívta, nem volt leszervezve, csak úgy megjelent, mint a megelevenedett történelem maga és valami olyat várt, hogy érkezésére az éppen nagyszünetben lármázó gyerekeknek földbe gyökerezik a lába és megilletődötten kérlelik majd, hogy meséljen, ehhez képest senki ügyet se vetett rá. Sértetten mondogatta, hogy megváltozott itt minden, ők nem is ezért harcoltak.

Efféle kivénhedt szabadságharcos Orbán is a seregével együtt. Mint az egykori bombanő, aki hetven évesen és 120 kilósan is kacérkodni próbál, meggyőződése, hogy ő szebb mindenkinél, a fiatal férfiak mind őbelé szerelmesek, a lányok pedig féltékenyek rá, a tükörben se a valóságot látja, hanem azt, amit látni szeretne. Megint győzött, mint annak idején, amikor az oroszokat is hazazavarta, nem egészen egyedül, mert a lengyel harcostársára is számíthatott, ezért magabiztosan nyilatkozta, hogy „ha szorosan összefogunk, akkor nincsen olyan ellenfél, aki sikeres lehetne ellenünk.” A hívek önkívületben ünnepelnek.

Nekünk, hazaárulóknak semmi okunk az ünneplésre, a mi büszkeségünk nem lett megvédve, az már jó ideje szóba se kerül.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!