Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Hogy a kinyújtott kéz ne legyen soha üres

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Időnként előfordul, hogy egy mondat beleakad a lelkembe és képtelen vagyok szabadulni tőle. Ez történt most is. Sokunkat nagyon megrázott a cserdi polgármester váratlan, tragikus halála. Valami olyasmi tűnt el az életünkből, amire pedig nagyon nagy szükségünk volt. És kivételesen nem csak utólag tudtuk, mennyire fontos nekünk – általában így szokott lenni -, hanem mindvégig tudtuk. Olvastam a megemlékezések, bejegyzések sorát, sokan ismerték személyesen Bogdán Lászlót. Láttam emberi megnyilvánulásokat és olyat is, amin átsütött valami, ami nem jó. Rosszindulat, irigység, nem tudom pontosan, mert nem ismerem az okát, de valami csúf. Többen emlékeztek arra, hogy Bogdán mennyire szeretett adni. A cipőt levette a lábáról és adta volna, ha kéri valaki, a pólójából azonnal kibújt, amikor egy ismerőse megdicsérte. Engem egy ehhez hasonló pillanatfelvét érintett meg, a mesélő személyét nem ismerem – ezek a megemlékezések megosztásokkal terjedtek a neten, amíg végül lekopott róluk az eredeti mesélő neve -, de talán nem is fontos. Arról szól a történet, hogy Bogdán László rendszeresen vitt a stúdióbeszélgetésekre cigánylecsót, mézet, gyümölcsöt, zöldséget és szétosztotta a szereplők között. Egyszer valaki mondta neki, hogy biztosan van, aki ennek nagyobb hasznát veszi, ők ott, a stúdióba meghívott vendégeknek nincs feltétlenül szükségük rá. Mire Bogdán valami olyasmit válaszolt: Tudom. Erre nekem van szükségem.

És igen, ebben az egy mondatban benne van minden, az egész élet, annak minden keserve és csodás szépsége. Adni jó, adni a legtisztább és legönzőbb öröm. Amikor valakinek már semmije nincs, amit a másiknak adhatna, akkor ért le az emberi lét legaljára, az emberi méltóság és a tulajdon élete között emelt betonfalhoz. Szép mondás, hogy a pénz nem boldogít és megfelelő szögből nézve bizonyára igaz is. Önmagában persze nem boldogít, miért is boldogítana egy darab papír? De amit azzal a darab papírral meg lehet szerezni, az igenis boldogít. Boldogít az étel az asztalon, a cipő a gyerek lábán, a gyógyszer, amire szükség van, a színdarab, amit meg tudsz nézni, a helyek – akár csak a közeli város – ahová el tudsz utazni. A biztonság, annak a tudata, hogy legalább a holnapért nem kell aggódni, hogy nem üres a hűtőszekrény, hogy egyáltalán van hűtőszekrény, ezek fontos dolgok. A pénz nyújtotta boldogság nem a tengerparton és nem a kaviáros tányér mellett kezdődik, hanem a kamrában sorakozó babnál, krumplinál, a hűtőben a vajnál, felvágottnál, sajtnál, a tejes doboznál, a szelet csokinál a gyereknek.

Ha ez megvan, akkor már adni is tudsz belőle. Talán csak egy kiflit, egy tányér lecsót, de adni tudsz. És ez az, amire az embernek a legnagyobb szüksége van. Az adni tudás képessége, nem a mentális, hanem a fizikai képessége. Hogy megtehesd. Sokan adakozunk. Arctalanul, névtelenül. Nem mi visszük a rászorulóknak a pénzünkből vásárolt élelmet, gyógyszert. Nem mi adjuk a gyerek kezébe a játékot, a használt, de jó állapotú ruhát. Nem találkozunk közvetlenül, nem nézünk a szemébe. Ez így bizonyos szempontból biztonságosabb, kényelmesebb. Adhatunk úgy, hogy nem kell szembesülnünk annak a fájdalmával, akinek el kell fogadnia.

Talán sokan megtapasztalhattuk már az érzést, amikor valami olyat és úgy kaptunk, hogy nem volt rá szükségünk és nem is értettük. Nekem volt ilyen élményem, nem is egyszer. Már városban laktunk, a falun élő nagymamám – akit imádtam és ma is imádok, pedig már régen nincs velünk – összegyűjtögette azokat az apróságokat, melyeket mi vittünk neki a látogatásaink során. És odaadta nekem, gondosan zacskóba gyűjtve a ragacsos csokit, olvadozó cukorkát, avas nápolyit. Számára ezek kincset jelentettek, egyszerűen azért, mert nem vásároltak ilyesmit. Nem is volt hol vásárolni, a kicsi faluban egy bolt volt, ott pedig nem a nápolyi volt a legfontosabb árucikk. Nagymama mindent maga állított elő. Növényt termesztett, baromfit tartott, befőttet, lekvárt készített, tésztát gyúrt, kolbászt füstölt, babot, hagymát, krumplit tett el télire. Pedig ha nem akarja, nem lett volna rá szükség, de így akarta. Mindvégig a nyárikonyha sparheltjén sütött, főzött, elhasználta a kukorica csutkáját, szárát, az erdőn gyűjtött hullott ágakat. A gáztűzhely, amit vettünk neki, az első pillanattól az utolsóig egy csipketerítővel letakarva – a gázpalacknak külön varrt egy fodros szoknyát – ott állt, soha nem használta.

Mindig feszengtem, amikor titokzatos, boldog arccal a kezembe nyomta azt a bizonyos zacskót. Mert tudtam, hogy nem fogom megenni, de valahogy tudtam legbelül, még gyerekfejjel is, hogy ezt nem mondhatom meg neki. Soha nem is mondtam. Arra a zacskónyi szeretetre ma is emlékszem. És már akkor is tudtam – megfogalmazni persze nem tudtam volna -, hogy erre nem nekem van szükségem, hanem neki.

Valahogy az lenne a jó, ha senkinek nem kellene elfogadnia. Kényszerből, a túlélés érdekében elfogadnia. Ha mindenki tudna adni. Mindegy, mennyire kicsit, mennyire keveset, de tudna adni. Ha ez így lenne, akkor ez egy jó világ lenne. Mert akkor a Bogdán Lászlóknak nem lenne szükségük arra, hogy kárpótolják a Bogdán Lacikákat. Akkor senkibe nem maródna bele a nincstelenség szennye, nem roncsolná a lelkét egy életen át. Ezt kellene valahogy elérni, azt a minimumot, hogy a kinyújtott kéz ne legyen soha üres. Hogy senkinek ne kelljen azért kinyújtania a kezét, hogy megmutassa: üres. Mert aki erre kényszerül, az sérül. Sérül a gyerek, amikor sorba áll a meleg ételért. Sérül, amikor az útpadkára ülve falja be a műanyag dobozból a műanyag kanállal az ételt, mert éhes. Sérül, mert egyáltalán előfordulhat olyan, hogy éhes és nem úgy, ahogy egy kamasz mindig éhes, hanem úgy, hogy nem mer szólni, mert tudja, mekkora fájdalmat látna az anyja szemében.

Nem jól van ez, a világ egyik leggazdagabb földrészén, a világ leggazdagabb elitjéhez tartozó országban nem jól van. Nem lenne szabad így lennie. Nem lenne szabad senkinek sem átélnie azt a keservet, hogy nincs mit adnia. Igaza volt Cserdi első emberének: az embernek arra van szüksége, hogy adjon. Akkor tud egyenesen állni, akkor tud szembenézni bármivel, ha adni tud. Ezt kellene elérni. Ez a dolgunk. Mindannyiunknak.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.