NEHAZUGGY

Borist imádom, Trump az ideálom

Horn Anna | 2020. Június 29, Hétfő | 18:11

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az úgy van, hogy pár napja véget ért Spanyolországban a járvány miatti vészhelyzeti állapot, bár továbbra sem érdemes július hatodika előtt azon agyalni, hogy a Costa Blancán vagy a Costa del Sol-on szeretné-e a kedves turista süttetni magát.

Első napjait élvezve annak, hogy az „új normalitás” szakaszába léphettünk, nagyszerű élményem volt egyik reggel, rögtön kora hajnalban.

Kicsi személyes kitérő a lényeg előtt: tényleg tisztelem a mai spanyol szocialista miniszterelnököt, Pedro Sanchezt, nagyon nehéz körülmények között kovácsolt össze egy koalíciós kormányt, hetente hajszálon függ, megszavazza-e a spanyol Parlament az előterjesztéseit. Nem, ez itt nem diktatúra, hanem a sok párt valódi harca. A tartományi érdekek, a pártérdekek és millió egyéb szempont ütközése.

Az „új normalitás” fogalma hetek óta kering a közbeszédben, nem tudom, honnan ered, de beivódott a köztudatba. Nehéz vele mit kezdeni, mivel a normalitás fogalmával is nehézségeim vannak. Attól, hogy én naponta 2 x 2,5 kilométert gyalogolok a munkahelyemre és vissza, attól még normális vagyok? (A kijárási tilalom alatt nem volt más lehetőségem, és megszoktam. Kész, ennyi.)

Szóval, az új normalitás egyik első napján elindultam dolgozni, gondolván, akkor a külvárosi busz is visszatér valami bármilyen normális menetrendhez. Tőlem lehet a régi, vagy az új, csak vigyen be az irodába.

Spanyol viszonylatokban nagyon korán, reggel fél kilenckor szobroztam a megállóban, próbáltam megkeresni a legújabban tapasztott hirdetéseket. Semmi nem utalt arra, hogy valami ne lenne rendben.

Csak az idő. A kirakott menetrend szerint kettő busznak is jönnie kellett volna, 40 perc alatt. Egy sem jött, így ahhoz folyamodtam, amihez az elmúlt hetekben nem egyszer; kiálltam az út szélére, és stoppolásilag kinyújtottam kis kacsómat. Már olyan késésben voltam, hogy még a szoknyám szélét is felhúztam picit, hátha ez segít.

Nyertem, a második autó meg is állt, egy rozoga, sokéves Ford Fiesta vezetője megszánt. A piszkon kívül, ami az egész autó belsejére jellemző volt, még egy Tex nevű uszkár is útitársul jutott, hozzá kell tegyem, ő volt a legjobb élmény az egészben.

Egy körülbelül 45 éves angol (úri)ember vezette a spanyol rendszámú autót, és soha nem gondoltam volna, hogy cca három kilométer megtétele alatt annyi mindent meg lehet tudni egy másik emberről, mint amennyit nekem sikerült.

Mert egy percig sem érdekelte semmi a nevemen kívül, és arra a kérdésemre, hogyan került erre a viszonylag isten háta mögötti spanyol külvárosi környékre, szinte folyamatos monológgal válaszolt. A legdurvábbakat a végére tartogatom.

– Anna? Két en-nel? Akkor te nem vagy spanyol.

– Nem, nem vagyok.

– Nem baj. Én angol vagyok, itt élek néhány éve a környéken.

– Köszönöm a fuvart. Mennyivel tartozom?

– Ah, szóra sem érdemes, majd kiszámolom a benzinköltséget, mire odaérünk.

Be volt kapcsolva a rádió a kocsiban, és Boris Johnson méltatása folyt az adóból. Addigra megtudtam, hogy sofőrömet Connornak hívják, IT szakember az angolon kívül semmilyen idegen nyelven nem beszél, és imádja Boris Johnsont.

– Igaza van, ki az idegenekkel az országunkból.

Megkérdeztem, mit gondol a mai londoni polgármesterről, Sadig Khanról. A válasz az volt: gyűlöli, legalább annyira, mint az angol Munkáspárt vezetőjét, Jeremy Corbint. Még a kormánykereket tartó ujjai is remegtek az indulattól.

Amikor már azt hittem, nem jöhet ennél rosszabb, azt mondta, a politikai ideálja Trump amerikai elnök, mert vicces figura. Színes folt a politikában, ha úgy nézzük.

Arra a kérdésemre, hogy mi a fenéért él angol létére Spanyolországban, azt válaszolta, hogy az angol fizetéséből háromszor olyan jól elvan itt, mint a hazájában. Saját bevallása szerint 50 szóra korlátozódik a spanyol szókincse, ami a közértben való bevásárláshoz elég.

Ja, kérem szépen, így könnyű. Borist és fizetését imádva, Spanyolországban – egyelőre még – minden EU-állampolgárnak járó előnyt élvezve, az angol hétköznapi gondoktól mentesülve…

A tragédia az egészben az, hogy egy művelt emberrel találkoztam, ez egyértelműen kiderült akkor, amikor irodalomról, filmekről stb. beszéltünk.

Mit akarok mindezzel mondani?

Azt, hogy a világunk tele van olyan emberekkel, akik pódiumon állva vagy egy roncs autó volánja mögött ülve demagogizálnak arról, hogy miért kell utálni másokat.

Donald Trump mind a négy nagyszülője Németországban született. Ehhez képest harcos amerikai értékek védőjének próbálja eladni magát. Egy – azt hiszem, a Facebook-on látott – idézet szerint valami olyat mondott, hogy az idegenek takarodjanak az országából. Az indián törzsfőnök válasza az volt: szerintem is.

Spanyolországban élő angolok, Magyarországon élő kínaiak, Bécsben, Londonban élő magyarok, Franciaországban élő arab nemzetiségűek (a volt francia gyarmatokról származók!), Ománban dolgozó főorvos ismerősöm – számomra teljesen rendben van. Mert az élet hozhatja úgy, hogy menned kell… ahogy nekem is ezt dobta a gép, életemben már többször, és nem mindig saját akaratomból.

Sok bajom van az újsütetű „nacionalizmusokkal”. Mindegyikkel. Mert hazugok egy olyan XXI-ik században, ahol – amikor éppen nincs világjárvány – mindenki oda mehet- majdnem – ahova tud és akar. Ahol az internet összeköt(het) bárkit bárkivel. Ahol – szerintem – ennek a szemléletnek, mármint annak, hogy nagyoroszok, nagyonmagyarok, letsmakeamericagreatagain stb. maszlagnak semmi értelme.

Azon kívül, hogy továbbra is legyen kit utálni, ha hiány lenne ebből.

Csak sajnálni tudom Tex gazdáját, a mérhetetlen, látszólagos magabiztossága mellett a remegő ujjak nekem azt jelzik, nem tud mit kezdeni a valósággal, marad a párhuzamos valami.

Sokan vannak így ezzel mostanság, mármint azzal, hogy inkább a saját eszetlen demagógiájukat szajkózzák, a saját jól felfogott érdekükben.

Mi meg …

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!