NEHAZUGGY

Szenvedéstörténetünk

Pável Melinda | 2020. Június 23, Kedd | 17:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A napokban bokrétaünnepséget tartottak a budai Szent László plébániatemplomnál, az ott épülő katolikus óvodánál, és egyben felavatták a tavasszal, a hívek adakozásából készült kálváriát is. Nincs nekem ezzel semmi bajom, csak ennek kapcsán eszembe jutott, hogy ideje lenne megalkotni korunk kálváriáját is. Nem a mohácsi vészről vagy éppen Trianonról beszélek, főleg mert az utóbbiról éppen elég szó esik, hanem csak az újkori szenvedéstörténetünkről. És bár a közbeszédben a rendszerváltást megelőző évtizedek kapták az átkos jelzőt, az azóta eltelt idő is bővelkedett balsorsban, az elmúlt évtizedben csak sokasodtak a bajok. Könnyű lenne ezért a végzetet meg a körülményeket hibáztatni – igaz, mi hajlamosak vagyunk arra, hogy minduntalan másokra mutogassunk-, valójában ideje lenne belátnunk, hogy csak magunkat okolhatjuk a szerencsétlenségünkért.

Harminc éve köszöntött ránk az aranykor. Legalábbis aranynak hittük. Bárki beléphetett akármelyik pártba, beszélhetett akármekkora marhaságokat, legfeljebb nem figyelt rá oda senki, de addig, amíg nem cselekedett semmi törvénybe ütközőt, a kutya se foglalkozott vele, nem ment érte éjjel a nagy, fekete autó és nem követték titkosrendőrök az utcán. Most már nagy szabadságban élünk, utazhatunk, vállalkozhatunk, tüntethetünk kedvünkre – elvben ez mindenkire igaz, valójában mind többen szorulnak ki a nagy lehetőségekből, nem azért, mintha bárki is megtiltaná nekik, csak éppen ők azzal próbálnak megküzdeni, hogy egyáltalán életben tudjanak maradni. Se lakásuk, se képzettségük, se munkájuk, se pénzük, a szabadság fogalmát értelmezni sem tudják. Egyre kevesebb reményük marad arra is, hogy az életükben jobb változás történhet. Túlzásnak tűnik, de nem az, hogy lassan talán a szegénysori gyerek a kérdésre, hogy mi szeretne lenni, azt fogja válaszolni, hogy gályarab.

Természetesen lehet a közelmúltunkat úgy nézni, jobban mondva úgy látni, hogy ez egy sikertörténet, hiszen épültünk, szépültünk, dől ki a fal a megannyi eredménytől, szinte maradéktalanul megvalósult a nemzeti egység, kis nép vagyunk, ámde nagyságunk elvitathatatlan. Uniós tagként mi lettünk Európa zászlóshajója, motorja, a fejlődés nélkülünk elképzelhetetlen, annyira keresztények vagyunk már, hogy a pápa bizonyára azt fontolgatja, nem lenne-e bölcs dolog, ha a Vatikánt átköltöztetné Budapestre, vagyis inkább egy másik magyar városba, mert Budapest mostanában nem méltó rá. Míg eljutottunk idáig, az is kálvária volt, még ha nem is korbácsoltak közben bennünket, ütések persze záporoztak, hol kisebbek, hol nagyobbak, olyanok is voltak, akik belehaltak, de többnyire igyekeztünk, cipelte mindenki a maga keresztjét, többen előnyükre fordították a megváltozott körülményeket, ki saját tehetségéből, ki párthátszéllel, bár ez utóbbi főként az utóbbi évtizedet jellemzi, sokasodnak a bámulatosan sikeres emberek, akik főleg azon a téren mutatják be egyedülálló képességeiket, hogyan lehet csillagászati megrendelésekhez jutni.

A csapásokat leginkább azok szenvedték el, akik nem voltak ilyen szerencsések. Vagy nem is jutottak lehetőséghez, vagy akkor se vettek volna részt ilyesmiben, ha egyébként tehették volna, és elsősorban nem azért, mert buták vagy tehetségtelenek lennének, hanem mert a jóérzésük tiltakozott ellene, úgy érezték volna, elárulnak valamit vagy valakit, leginkább önmagukat, hát haladnak inkább tovább és közben megpróbálják hirdetni, hogy az ember nem a csillogás, nem a pénze, nem a hatalma, a rangja, hanem annál sokkal több. A sikertől elbódultak ügyet se vetnek rá, segítenek inkább a korbácsolóknak, minél hangosabban biztosítják azokat egyetértésükről.

Az istenhegyi új kálvária 15 stációból áll, hagyományosan csak 14 állomás van a szenvedéstörténetben, újabban szokás ezt egy továbbival is kiegészíteni. A 15. a feltámadást jelképezi, amely a hivatalos keresztútnak nem része ugyan, de régebben szokás volt ezt is megjeleníteni és mostanában ismét előfordul. Ez jelképezi a végét, értelmet ad a szenvedésnek.

Nem kétséges, hogy szükségünk lenne a magunk kálváriájának megjelenítésére. Ha másnak nem, legalább a 15. stációnak, a feltámadásunknak, mert ha nem az, mi más célja lenne a megpróbáltatások sorának?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!