Július 12,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Tények és néhány eretnek gondolat Trianon 100. évfordulója kapcsán

Mint közismert, a trianoni békediktátumot 1920. június 4-én írta alá a Magyar Királyság nevében a magyar kormányt képviselő delegáció, azaz a küldöttség vezetője, Benárd Ágost, népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár. Az esemény színhelye a párizsi versaillesi palota parkjában lévő Nagy Trianon-kastély Jean Cotelle francia festőről elnevezett csarnoka volt.

Az elmúlt évszázad során, s az elmúlt hetekben, napokban is számtalan, az ismeretek hiányából fakadó ostobaság vagy – még inkább! – a politikai nyerészkedés reményében végzett primitív, nacionalista, sőt irredenta uszítás zajlott, zajlik Trianon kapcsán. Alábbiakban kísérletet teszek néhány kérdés felvetésére és megválaszolására.

1. Szükségszerű volt-e a Történelmi Magyarország feldarabolása az I. világháborút követően?

A rövid válasz: igen. Az ezeréves határok között élő nemzetiségek közül a szlovákok, a románok és a szerbek nemzeti ébredése a magyarsághoz képest csaknem egy évszázadot késett, s az I. világháború előtti évtizedben erősödött fel. Az 1910-es népszámláláskor Horvátország nélkül 18,3 millió lakosa volt a Történelmi Magyarországnak, a kb. 10 millió magyar (54,5%) mellett kb. 3 millió román (16%), 2 millió szlovák, (10,7%), 2 millió német (10,4%), fél millió szerb (2,4%), fél millió rutén (2,2%), 600 ezer egyéb (3,3%) nemzetiségű lakosság osztozott a 282.870 km2 területen. (Horvát/Szlavón országot is beszámítva a magyarság aránya 48,1%ra csökkent.)

Az I. világháború végéhez közeledve egyre erőteljesebben nyilvánult meg a határaink mentén „anyaországgal” rendelkező népek értelmiségének és vezetőinek vágya a nemzettestvéreikkel való egyesülésre, s ezek az „anyaországok” nem győztek minél inkább dörgölőzni az 1918 tavaszától már nyilvánvalóan győzelemre álló antant nagyhatalmaihoz. A várható konc igen kecsegtető volt számukra: a Történelmi Magyarország minél nagyobb darabja. Csehország része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, de nem volt hatalmi státuszban, így áldozatnak tüntethette fel magát. Masaryk, Beneš és társaik eredményesen győzködték az antantot, elsősorban Wilson amerikai elnököt arról, hogy a háború utáni rendezés során szlovák „testvérnépükkel” együtt egy önálló, az antanthoz hű és a bolsevik métely elleni harcra kész új államot, Csehszlovákiát hozzák létre, amelynek szlovákiai része (minimum) a magyarok által Felvidéknek nevezett terület (majd ehhez hozzácsapták Kárpátalját) kiszakításával történhet meg. 1918 végén a semmiből létrehozott cseh csapatok bevonultak a Felvidékre, újabb és újabb városokat, falvakat elfoglalva. A háborúban dicstelen szerepet játszó Románia „feléledt” a háború végére, s máig érthetetlen sikerrel eljátszhatta a „győztes” szerepét. A román csapatok 1918 végén benyomultak Erdélybe, s sorra foglalták el az erdélyi medencét, majd a Királyhágón átkelve 1919 tavaszára eljutottak a Tiszáig. Az antant oldalán valóban harcoló, bár legyőzött szerbek nagy álma, a szerb vezetésű, nagy délszláv állam megteremtése is napirendre kerülhetett, s a Balkánon partra szálló antant csapatok társaságában a Szeged-Pécs vonalig nyomultak be, elfoglalva az egész Délvidéket.

A három irányból történő támadással szemben érdemi, harcba vethető katonai erő híján 1917-18 miniszterelnöke, Wekerle Sándor majd az őszirózsás forradalmat követően gróf Károlyi Mihály diplomáciai erőfeszítésekkel próbált küzdeni, mindketten teljesen eredménytelenül. Néhány ígéret ugyan elhangzott, azokból azonban semmi nem valósult meg. Az aktuális magyar kormányzat által ellenőrzött terület hétről hétre zsugorodott. Károlyi belátta teljes kudarcát, s 1919. március 21-én átadta a hatalmat a börtönből kiengedett kommunista Kun Bélának és társainak. A létrejött „új állam”, a Tanácsköztársaság. Sebtiben szervezett, a haza védelmét propagáló Vörös Hadseregének lehetetlen feladatot kellett megoldania. Szétválasztani a csehszlovák és román hadsereget, majd egyenként legyőzni őket. A Miskolc felszabadítása után indított északi hadjárat során három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. S mindez hiába. Június végén a Clemenceau francia miniszterelnök hírhedt jegyzékét végül elfogadó magyar haderő megkezdte a visszavonulást, azonban a jegyzékben ígért ellentételezés, a román csapatok kivonulása a Tiszántúlról nemhogy nem történt meg, de pár héttel később a románok átkeltek a Tiszán, s bevonultak Budapestre. 1920 márciusáig a román csapatok uralták a fővárost, illetve a Duna-Tisza-közét és a Tiszántúlt, s mindent vittek, amit értek. S ahogy az antant nyomására vonultak ki, ugyanígy, egy pillanat alatt vissza is térhettek volna, hiszen az 1920. március 1-jén kormányzóvá választott Horthy Miklós és kormánya ezekben a hónapokban, sőt, években még érdemi, ezt megakadályozni képes haderővel nem rendelkezett.

Talán belátható, hogy az adott, történelmileg kialakult helyzetben a Történelmi Magyarország egyben maradásának semmilyen esélye nem volt. Az ország külső területein nagy számban, egy tömbben élő kisebbségek, nemzetiségek eufórikus örömmel csatlakoztak nemzettestvéreikhez, „anyaországukhoz”. Minden elszakított területen valóságosan többségben voltak a korábbi kisebbségek az anyaországuktól ily módon megfosztott, s „új hazájukban” kisebbségbe került magyarsággal szemben.

S még egy megjegyzés. Az antant, s ezen belül a közép-európai rendezésben meghatározó szerepet játszó Franciaország vezetőinek két fő célja volt a békeszerződésekkel: Németország megbüntetése és megalázása, illetve Szovjet-Oroszország hermetikus elzárása Európa többi részétől Franciaországhoz feltétlenül hű, államiságukat, területi gyarapodásukat a franciáknak köszönő kisállamok sorával. Lengyelország, Csehszlovákia, Nagy-Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) létrehozása e céloknak tökéletesen megfelelt, s együttesen nemcsak Csonka-Magyarországgal, hanem a porba sújtott Németországgal szemben is kellő ellensúlyt biztosított. Legalább is 1920-ban ez így látszott Párizsból.

2. Miért bennünket, magyarokat büntettek ilyen súlyosan a párizsi békeszerződések során?

Nem voltunk kivételezett helyzetben. Magyarországgal kapcsolatban az antant nagyhatalmait nem a büntetés, hanem a környező népek, államok területéhségének kielégítése, a Történelmi Magyarország megcsonkítása által gyarapodó új államok későbbi hűségének biztosítása vezette. Büntetni, megalázni Németországot akarták, s ezt meg is tették. Ne felejtsük el, hogy Ausztria elvesztette több évszázados birodalmát, s hatalmi értelemben jelentéktelen kisállammá vált. S bizony, Törökország elvesztette területének ¾ részét, azaz itt még a mienknél is nagyobb arányban szakítottak el birodalom-részeket a sévres-i szerződésben. Igaz, a törökök három évig tartó háborúban számottevő területeket tudtak visszaszerezni, amit a lausanne-i békében 1923-ban az antant elismert.

3. Mikor jár le a trianoni békeszerződés, mennyi időre kötötték?

A trianoni békediktátumban határidő nem szerepel. Ennek ellenére de facto 1938. november 2-án, az első bécsi döntéssel megszűnt, majd a következő három évben Kárpátalja, Észak-Erdély és a Vajdaság visszaszerzésével végképp elvesztette mind jogi, mind valóságos érvényét és értelmét. A II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés során azonban a trianoni békediktátumot vették alapul a győztes nagyhatalmak. Így az 1947. február 10-én Gyöngyösi János külügyminiszter által aláírt békeszerződés értelmében Magyarország határait az 1937. december 31-i állapotok szerint húzták meg. Csehszlovákia még három, Pozsony közelében fekvő faluval gyarapodott, hogy védelmi hídfőt biztosíthasson a város számára. A trianonival ellentétben az új békeszerződés nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket, vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára bízták.

4. Miért nem a Wilson elnök által hangoztatott etnikai határok mentén húzták meg a trianoni határokat?

A wilsoni elveket a „népek önrendelkezési jogára”, azaz az etnikai alapon történő határ-megvonásokra számos esetben nem akarták, más esetekben nem lehetett alkalmazni. Nem akarták alkalmazni pl. Elzász-Lotaringia esetében a német túlsúly miatt. A magyar-szlovák határ esetében a csehek ragaszkodtak a Duna-vonalhoz, mint „természetes határhoz”, annak ellenére, hogy a Duna Csehszlovákiához került bal partja mentén 30-40 km-es sávban színmagyar lakosság élt. A Tiszántúlon a román határt teljesen önkényesen, az Alföldön húzták meg, itt olyan városok, mint Nagyvárad, Nagykároly vagy Arad annyira magyar városok voltak, hogy még román nevük sem volt. S ugyanez a helyzet Szatmárral és Bereggel Kárpátalján, illetve Újvidékkel vagy Szabadkával a Vajdaságban. Erdélyben viszont a székely és szász megyéket leszámítva nagyon kevert népesség alakult ki az évszázadok során, településeken belül is váltakozó volt az etnikai arány. E területeken még jó szándékkal sem lehetett volna etnikai alapon igazságos határt meghúzni. A sors tragédiája, hogy a két bécsi döntés (1938, 1940) és az önkényes revízióval 1939-ben és 1941-ben visszaszerzett területek az etnikai alapon lehető legigazságosabb határokat jelentették (Kárpátalja hegyvidéki részeit leszámítva, ahol döntő többségében ruszin lakosság élt). Nehéz elképzelni e visszacsatolt területek összességének megtartását, bármilyen szerepet játszott volna Magyarország a II. világháborúban 1941 után. Észak-Erdély, a Dél-Felvidék s esetleg Kárpátalja magyar lakta területei talán megtarthatóak lehettek volna, ha a magyar kormányzat határozottan szembefordul szövetségeseivel, teljes haderejével érdemben végigküzdi a háborút az antifasiszta szövetségesek oldalán. Ennek valószínűsége az adott helyzetben nullához konvergált. (Tiso Szlovákiája és Antonescu Romániája éppúgy csapatokat küldött a Szovjetunió ellen, mint Horthy.)

5. Hogyan lehetne visszaszerezni a Trianonban elvesztett területeket? Van-e ennek esélye valamikor a jövőben?

Az elvesztett, elrabolt területeket sehogyan sem lehet visszaszerezni, hacsak az új tulajdonosok nem akarnák azokat visszaadni. Erre nincs remény. Mégis több az esélye, mint az erőszakkal való visszaszerzésnek. Az elmúlt száz évben minden elszakított terület etnikai viszonyai jócskán megváltoztak a többségi nemzet javára, az ott élő magyarság hátrányára. Szlovákiában jelenleg az 5,5 millió lakosból 460 ezer (8,5%) vallja magát magyarnak. A korábban színmagyar területek gyakorlatilag vegyes lakosságúvá váltak, éppúgy, mint Romániában, Ukrajnában vagy Szerbiában. Erdélyben (ideértve a Partiumot és a Bánságot is) a legutóbbi népszámláláskor a 6,48 millió lakosból 1,24 millió (19%) vallotta magát magyarnak. Kárpátalja 1,26 millió lakójából 163 ezer (12,1%), a Vajdaságban 1,92 millió lakosból 251 ezer (13%). Természetesen, ha egész Románia, Ukrajna, Szerbia a viszonyítási alap, akkor ezek a százalékok sokkal-sokkal kisebbek lennének. Erőszak? Katonai megoldás? Népszavazás? Nincs olyan opció, amely mentén a száz éve elvesztett területek visszaszerezhetők lennének. Minden más az illúzió, ostoba hőzöngés, vagy tudatos félrevezetés, aljas, sehova sem vezető primitív nacionalista uszítás.

6. Fel lehet-e dolgozni a trianoni traumát?

Igen, természetesen! Addig, amig egyes vezetők szavazatnövelési célból nacionalista, sőt, irredenta érzelmeket korbácsolva (burkoltan, áthallásosan, vagy akár nyíltan) mellüket döngetve, krokodilkönnyeket hullatva, cinikusan uszítanak a másik nép, vagy/és azon magyar polgártársak ellen, akik nem hajlandók beállni ebbe az üvöltő, gyűlöletet fröcsögő kórusba, addig persze nehéz ez a feladat.

Jó lenne, ha valamennyi magyar ember megértené, hogy a természetes hazaszeretet, idegen szóval patriotizmus nem azonos a nacionalizmussal. Előző a sajátjaim szeretetéről, az anyanyelvünk, kultúránk odaadással való ápolásáról a magukat magyarnak vallók/érzők segítéséről, támogatásáról, szükség esetén befogadásukról szól. S szükség esetén a hazánk, az otthonunk megvédéséről. Ezt nem hirdetni, hanem cselekedni kell! A természetes hazafiság nem kérkedik, hanem cselekszik, tanul és tanít. Megtanul pl. helyesen írni, csodálatos anyanyelvünk bőséges szókincsét használva szépen beszélni, megtanulja énekeinket, táncainkat, verseinket, motívumainkat, elolvassa regényeinket, megnézi filmjeinket, színházi előadásainkat, múzeumainkat, féltőn ápolja hagyományainkat, megismeri történelmünket. Felkeresi hazánk, s a Kárpát-medence tájait, tájegységeit, természeti és épített látnivalóit. A (lokál)patrióta mindezeken kívül tevékeny részt vállal szűkebb pátriája, települése, megyéje megismerésében, esetleg értékei gyarapításában. S mindezt megtanítja gyermekeinek, a felnövekvő nemzedéknek. S egy patrióta szívesen ismer meg más kultúrákat, népeket, szokásokat, tájakat is, s ehhez örömmel tanul idegen nyelveket is. De a természetes hazafiság nem méricskél, nem nézi le egyetlen másik nép tagjait, sem azok kulturális, tudományos, sport vagy műszaki tevékenységét. Inkább tanulni igyekszik más kultúrákból. Egy patrióta nem érzi hivatottnak magát arra, hogy bárkit kirekesszen a nemzetből, bárki magyarságát, hazaszeretetét megkérdőjelezze. S főleg nem gyűlölködik, s nem uszít.

Nos, ha mindezt sikerülne megérteni, akkor képesek lennénk feldolgozni Trianont. Képesek lennénk arra, hogy magyar honfitársainkban ne az ellenfelet, s főleg ne az ellenséget keressük, hanem azt, ami összeköt bennünket. S ugyanezt tudom javasolni a környező népek vonatkozásában is. Nincs más út. Nincs más értelmes út!

7. Mi a teendő? (egy korábbi írásom kivonata)

Trianon megítélésében nyilván soha nem lesz egyetértés a magyarság és a környező népek között. A franciák és a németek sem fognak soha egyetérteni Elzász és Lotaringia ügyében. S az osztrákok és az olaszok sem Dél-Tirol kérdésében. De – amennyire tudom – képesek voltak tudomásul venni, hogy az már történelem. Természetesen fontos a nemzeti emlékezet, s legalább annyira fontos, hogy lehetőségeinkhez képest érdemi segítséget nyújtsunk a határainkon kívül rekedt, sajnálatos módon egyre fogyatkozó magyarságnak. De az nem segítség, ha honi önző pártpolitikai érdekektől vezérelve ékeket verünk az egyébként is a többségi nemzet folyamatos nyomása alatt álló kinti magyar csoportok, szervezetek közé. Egyiket „támogatjuk”, van, akik szerint megvásároljuk, a másikat legyőzni, a harmadikat egyenesen temetni akarjuk. Egyiket meghívjuk ide-oda, a másikat még véletlenül sem. Ugyanez történik a sajtótermékek vonalán. Aki az aktuális irányvonalat követi, az jó újság, honlap, aki nem, azt próbáljuk elhallgattatni. Ez nem nemzeti, hanem pártpolitikai érdek. S aki ezt nem látja, az vak, vagy annak tetteti magát.

A többségi nemzetek akarata ellenére, a velük való együttműködés nélkül semmit nem tudnak elérni a határon túli magyarok, nemcsak autonómia, de iskolák, kultúránk ápolása, vagy az egyházak területén sem. S ami elérhető, azt ők, és csak ők tudják elérni.

Az egyszerű közemberek azzal nem segítik a határon túli magyarokat, ha autójukon Nagy-Magyarország matricákkal járkálnak a Felvidékre vagy Erdélybe, így nehéz megnyugtatni e szomszéd országok többségi társadalmát, hogy mi nem revíziót szeretnénk, hanem „csak” autonómiát a Székelyföldnek, s tisztességes, magyar nyelvű oktatási lehetőségeket. S főleg-főleg nem segítjük nemzettársainkat azzal, hogy lerománozzuk, leszlovákozzuk, leukránozzuk őket, áldozatul esve politikai „elitünk” hazafias érzelmeinkkel való játszadozásának, sőt, aljas, számító kihasználásának, gyűlöletkeltő propagandájának.

S mivel tudunk igazán és érdemben segíteni? Mindenekelőtt azzal, hogy megismerjük őket, megismerjük egymást. Ha nem az előítéletek vezérelnek bennünket, hanem a saját, átélt tapasztalataink. Nem találkoztam még olyan emberrel, s főleg olyan magyar emberrel, aki ne elragadtatással beszélt volna Erdély és a Felvidék természeti szépségeiről, egykori városaink hangulatáról, ősi templomainkról, várainkról, kastélyainkról, s e vidékek lakóinak legendás vendégszeretetéről.

  • Vegyük fel úticéljaink közé e magyarlakta területeket, vigyük el oda gyermekeinket, ismerjük meg az ő világukat!
  • A magam részéről messzemenően üdvözlöm a kinti magyar nyelvű oktatás átlátható, észszerű és elvszerű magyar állami támogatását az óvodától a felsőoktatásig. Ennek keretében, illetve emellett a kinti magyarság szociológiai, néprajzi és történelmi kutatásainak, kortárs művészetének, irodalmának, könyv-, és lapkiadásának, internetes sajtójának segítése is rendben van, az iménti szempontok szerint.
  • Olvassuk, vásároljuk, propagáljuk irodalmukat, kézműves termékeiket, tanuljuk meg táncai(n)kat, énekeljük dalai(n)kat!
  • Építsük tovább testvértelepülési, testvérmegyei, testvériskolai kapcsolatainkat! Adjunk ezeknek minél több valóságos, hasznos tartalmakat! A „Határtalanul!” program például utóbbihoz az eddigi legjobban működő ötlet, kezdeményezés, folytassuk minél szélesebb körre kiterjesztve! S amikor oda megyünk, akár turistáskodni, azzal valódi segítséget adunk, hiszen ott költjük el a pénzünket, ezzel elősegítjük a szülőföldön való megmaradást is.
  • S persze a vállalkozók is találnak lehetőségeket a kölcsönös előnyök alapján, nyelvi probléma ugye nem vetődhet fel…
  • Ez a realitás, ezekkel a lehetőségekkel kell(ene) élnünk. Legalább is szerintem.

Tudom, Trianon gyászos századik évfordulóján sokaknak kinyílik a bicska a zsebében, mert ők nem ezt szeretnék, hanem… mit is?

Butola Zoltán

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.