Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Mi együtt sírunk

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nyakunkon a jubileum, egymást érik a médiában a megemlékezések. Konferenciák, könyvek, tanulmányok, fotó- és esszépályázat, verspályázat, videópályázat, különféle programok végeláthatatlan sora. Ha valaki kellő alapossággal akar részt venni a rendezvényeken, a közeljövőben aludni sem lesz ideje. Határon túli gyerekek mondják kórusban, milyen jó, hogy itt vagyunk, harangok zúgnak szerte a világon egyszerre, pontban a békediktátum aláírásának századik évfordulóján. Hírességek vallanak arról, mit jelent számukra magyarnak lenni. Ezekből a megszólalásokból főként az derül ki, hogy a magyarok számára az a világon a legfontosabb, hogy magyarok.

Mi büszke nép vagyunk, és arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy magyarok vagyunk, történelmünk több mint ezer éves, az országunk kicsi ugyan, de lehetne nagyobb is, ha a fránya nagyhatalmak el nem szakítják tőlünk egy évszázada fontos részeinket. Nagy embereket adtunk a világnak, tudósokat, művészeket, nélkülünk nem érte volna ez az emberiség azt, amit elért, de a trianoni csapást képtelenek vagyunk kiheverni.

Június 4. a fájdalom és az összetartozás napja. Méltóképpen emlékezünk, nem is ünneplés ez, inkább afféle tor, lehajtott fejű össznépi búslakodás. Mindezt onnan tudom, hogy folyamatos nevelésben részesülök, szükségem is volt rá, korábban ugyanis ez nem volt jelentősebb tényező az életemben. Anyám délvidéki születésű, a háború idején jöttek fel a mostani lakóhelyünkre. Kiterjedt vajdasági rokonsággal rendelkezünk, de a mi családunk ezt mindenféle szenvedés nélkül élte meg, éppen úgy, mintha valamelyik távolabbi megyében élnének, leveleztünk, meglátogattuk egymást, ahogy mások felkeresik olykor a távolabb élő hozzátartozóikat, nem jelentett különösebb akadályt az országhatár. Régebben, amikor a jugoszláv állampolgároknak világútlevelük volt és akár Németországba vagy Svájcba is mehettek dolgozni, még irigyeltük is őket, mert szerencsésebbnek tűntek, mint mi voltunk, és láthatóan ezt ők is így érezték. Természetes volt, hogy ők kétnyelvűek, nemcsak magyarul voltak képesek kommunikálni, hanem szerbül is, és senki nem kényszerítette őket, hogy felejtsék el az anyanyelvüket.

A haza mindenki számára az, ahol él, amihez kötődik, amit ismer, amelyhez emlékek kötik. Számomra elsősorban az a város, ahol élek, az a környezet, ahol otthon vagyok. Ha problémáim vannak, azok okát nem valahol a régmúltban keresgélem, mi lett volna, ha az őseim nem úgy döntenek, ahogyan döntöttek. Nyilván másféle életem lenne, hogyha hajdanában máshol kezdenek új életet, de az már nem az én életem lenne, én attól vagyok az, akivé lettem, hogy minden úgy alakult, ahogyan történt. Hiába magyarázzák nekem, hogy fájdalmat kell éreznem Trianon miatt, nem vagyok rá képes. Nem lenne ez másképpen akkor sem, ha Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken vagy a Délvidéken élnék. A világ eseményei a fejünk fölött zajlanak, mi annyit tehetünk, hogy alkalmazkodunk az éppen aktuális helyzethez. A múltbeli, traumák feletti, generációkon átívelő, nem szűnő kesergés sehova nem vezet, ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, ráadásul eltereli a figyelmet arról, hogy a jelennel, sőt, a jövővel is lenne némi dolgunk.

Most hosszan méltatlankodunk majd, amiért szétszaggatták a nemzet testét, eközben természetesen szó sem esik arról, hogy ez egy következmény volt, amiért megdolgoztak eleink, ezt kaptuk világhódító terveik eredményeként, aztán az újabb háborúban megtették újra, és most már nagyon jó lenne megszabadulni ettől a rögeszmétől, hogy más országok bizonyos részei igazából bennünket illetnek. Mint ahogy az is egy hamisság, hogy az elcsatolt részeken élőknek mi kárpótlással tartozunk. Soha nem fogom elfogadni, hogy nekünk valamilyen hazafias kötelességünk támogatni a másutt élő magyarokat csak azért, mert ők is magyarok. Ha az oktatásukat, kultúrájukat támogatjuk, az rendben van és érhető, de hogy a vállalkozásaikhoz, az egyházaikhoz, az egészségügyükhöz mi közünk van, azt nincs mivel megmagyarázni, még akkor sem, ha még száz évig fogja valaki nagy hangon bizonygatni, hogy ez nekik jár. Ráadásul itt sincs kolbászból a kerítés, ami esetleg megengedne ilyen fokú nagyvonalúságot.

Trianonnal egy dolgunk van, elfogadni végre. Különösen most, amikor az Unió egyre inkább átjárhatóvá teszi a határokat, a kapcsolattartásnak nincs akadálya, akár a lakóhelyét is megváltoztathatja bármelyikünk, ha úgy tartja kedve. Lényegében semmi akadálya a költözésnek, ha mégsem tesszük, azért van így, mert a szűkebb lakóhelyünk az otthonunk, azt szoktuk meg, nincs mit keresnünk egy számunkra idegen környezetben. Nem azért, mert csak itt és így lehetünk magyarok. Jó lenne végre nem együtt sírni, hanem a jövőbe irányítani a tekintetünket.

Pável Melinda