Szeptember 23,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ugyan már!

Az egyik közelmúltban megjelent írásomban említettem, hogy mesélnék arról, miként alakultak az elmúlt hónapokban a vírus utáni második legnagyobb „probléma” körül a dolgok.  Mármint Magyarországon számít annak a menekültügy, de ott ez most lekerült a napirendről, a nagyobb ellenséggel vívott harc miatt. Amit persze megnyert a nagyszerű kormány, élén a mindenhez is értő törzsfőnökkel – kivéve a gazdaságot, a pelenkákat, az egészségügyet és még néhány dolgot -, a vírust hypóval legyőző járványügyi szakemberasszonnyal, no meg a fegyveres katonák utcai jelenlétének köszönhetően. Azt a csatát, hogy egy szavukat sem lehet elhinni, egészen biztosan megnyerték.

De visszatérek a menekültekhez. Néhány apróság megjelent már a nemzetközi sajtóban, így talán nem rúgnak ki a munkahelyemről, ha párat említek az elmúlt hetek eseményei közül. Akit nem érdekel, ne is olvassa tovább, mert szépeket nem fogok tudni mondani.

A terület, amelyet legjobban ismerek a munkám miatt, az Földközi-tenger országaival kapcsolatos. Spanyolország, Olaszország és Görögország vette fel a legtöbb menekültet az elmúlt években, és pontosan ebben a sorrendben alakul a területükön tartózkodó migránsok számai is.

Friss, pár hetes adatokból kevés van, és még kevesebb van, ami hihető, mert a tényeket mindenki elkendőzi. Amikor a koronavírus megkezdte a maga rettenetes tarolását Európában, már több táborban nagyon nehéz volt a helyzet. Egyrészt a zsúfoltság, másrészt amiatt, hogy szinte mindenben hiányt szenvedett sok befogadóhely. Nem volt pénz a megfelelő ellátás biztosítására – ami konkrétan a túlélés legalapvetőbb feltételeit jelenti –, ma ennél még kevesebb anyagi forrás  áll rendelkezésre. Meg kell azonban említenem ezzel kapcsolatban egyes spanyol egyházi közösségek elképesztő segítőkészségét. Sok helyen hoztak létre saját kis „menhelyeket”, vagy juttattak el jelentős támogatásokat a szükséget szenvedő helyekre.

A görög helyzet a legrosszabb, ott számos táborban háromszor annyian vannak, mint „kellene”. Kinek a hibája? Mindenkié.  Aki nem tud, vagy nem akar szervezni, intézkedni, döntéseket hozni az Európai Unióban. Több görög táborban nemhogy két méter távolságot nem lehet megtartani az emberek között, hanem sok helyen egymást tapossák agyon az emberek, amikor megérkezik valamelyik vizet, lisztet,  rizst, bármit szállító kamion. Nincs az a fegyveres őrség, amely ezt meg tudná akadályozni.

Még március végén jelezte a görög menekültügyeket felügyelő illetékes az összes érintett hatóságnak, hogy katasztrófára számítanak. Igaz, CSAK humanitáriusra. 

Ugyan már…

Mindeközben ideért Európába a koronás gazember, elsikkadt a menekültek ügye. Hogy azóta hányan lettek betegek, hányan haltak meg a befogadóhelyeken, azt szerintem soha nem fogjuk megtudni. 

Mindhárom ország lezárta a kikötőit, sok héttel ezelőtt. Beutazási tilalom, mint tudjuk. 

Néhány megveszekedett humanitárius szervezet ezt mégsem tudta elfogadni, és továbbra is kint tartják a tengeren a mentőhajóikat. Mert a tenger és a nemzetközi egyezmények törvénye az, hogy nem hagyhatsz embert vízbe fúlni… Istenem, hányadszor írom  már le ezt! És ők ezt komolyan is veszik. Vagyunk páran normálatlanok – a magam részéről büszke vagyok arra, hogy közéjük tartozom -, akik azt gondoljuk, hogy nem  csak a törvények miatt kell megmenteni embereket a biztos haláltól, vízbe fulladástól, éhségtől, kiszáradástól és a kiszolgáltatottság minden egyéb borzalmától, hanem azon az egyszerű oknál fogva, hogy pont olyan emberek, mint te meg én.

Nos, semelyik hajó által kimentett szerencsétleneket nem sikerült partra tenni sehol mostanában, minden civil- és menekültügyi szervezet tiltakozása ellenére sem. Sőt, két hajót ezek közül – a spanyol Alta Mari és a német Sea-Eye hajókat az olasz parti őrség egyszerűen nem engedi mozdulni a helyéről, technikai gondokra hivatkozva. 

Amit nehéz megérteni, még akkor is, ha tudjuk, mennyire sújtotta a koronavírus Olaszországot. Ott is, pont úgy, mint Spanyolországban, a menekültek több hetes karanténba kerülnek, ha érvényes igazolványokkal érkeznek. A félelem a líbiai vagy tuniszi fertőzéstől számomra nem elég indok arra, hogy az ezeken a hajókon fogva tartott emberekkel ne bánjanak méltóképpen. 

A napokban – végre! –  mindezzel kapcsolatban megszólalt a nemzetközi sajtóban Vincent Cochetel,  az ENSZ menekültügyi szervezetének Földközi-tengeri ügyekkel megbízott követe. Nem kell hozzátennem semmit a szavaihoz.

„Ha (ezek a menekültek – szerk.) nem kapnak segítséget a tengeren, és minden ország kihúzza magát az alól a felelősség alól, hogy nem  engedi kikötni őket, nagyon komoly humanitárius krízissel fog végződni a jelenlegi helyzet.”

Hivatalos számok továbbra sincsenek a tengerbe veszettek számáról. Becslések szerint három hónap alatt közelít a kettő ezerhez. 

Adjuk hozzá a Covid-19 áldozatainak számához? Ne. Mert az a vírus jött és ment, vidéki rokonaim szerint gyüttment valami.

A tengernek nekivágó, esetenként 1500–2000 eurót az embercsempészeknek kifizető menekültek esete más. Mert ők már akkor is tarthatatlan körülmények közül menekültek, amikor mi, szép és gazdag európaiak kényelmes nappalink nagy képernyőjű kütyüjén elkezdtünk ismerkedni azzal a fogalommal, hogy MENEKÜLT.  REFUGEE. REFUGIADO. БЕЖЕНЕЦ. 

Hány nyelven és hogyan próbáljam még megnevezni azokat az embereket, idős néniket, fiatal anyákat a pár hónapos csecsemőikkel, szüleiket elvesztett tizenéveseket, líbiai táborokban az úgynevezett rendfenntartók által megerőszakolt nőket és gyerekeket, akikkel évek óta dolgozom? Hogyan és hányszor kiabáljam még bele a mindenbe belefásult emberek arcába, fülébe, agyába azt, hogy minden, minden menekült pont olyan mint ők? EMBER.  

Saját „nehéz” helyzetünkben gondolkodjunk el azon, hány embernek nincs fedél a feje felett, munkája, megélhetése, akár csak Magyarországon. Mennyivel jobb helyzetben vagyunk mi, akik kényelmes karosszékben ülve csóválhatjuk a fejünket a világ és a politika embertelenségén.

Ennek a világnak – akarjuk, nem akarjuk – részesei vagyunk. A különbség abban van, hogy maradt-e még annyi emberség és együttérzés bennünk, hogy a nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévőkért is tegyünk valamit? Legalább annyit, hogy gondolunk rájuk.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!