Október 28,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Mi van a csúcson túl? 

A járvány egy időre takarékra kényszerítette az emberiséget, de most már ez a kis idő is túl hosszúnak bizonyult, egyre többen hangoztatják, hogy nem mehet ez így tovább, nyakunkon a válság, folytatni kell az életet ugyanott, ahol abbahagytuk, sőt, inkább az eddigieknél is nagyobb hajszában. Az élet ugyanis nem más, mint törekedni a minél többre, hogy javuljanak a számok. Többet kell termelni, hogy növekedjen a fogyasztás, akkor lesz elegendő bevétel, az szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk vásárolni az egyre több árucikket, az egyre több technikai újdonságot, meg tudjuk fizetni az egyre több energiát, amely ezek működtetéséhez szükséges, ezáltal több lesz a szabadidőnk, ezt rekreációra fordíthatjuk, hogy megújítsuk emberi erőforrás mivoltunkat. 

A többség persze nem azért zúgolódik, mert olyan nagyon a szívén viselné a gazdasági növekedést, hanem mert az élete függ attól, tud-e minél előbb dolgozni, pénzt kell keresnie mindenáron. Nagyon sokan az évi rendes szabadságukat sem tölthetik pihenéssel, hanem arra az időre is próbálnak keríteni valamiféle alkalmi munkát, hogy kiegészíthessék jövedelmüket. A kenyérgondok egyáltalán nem ismeretlenek Magyarországon. Ha valaki azt gondolná, hogy a szüntelen növekedés hajszolása az általános felemelkedést szolgálja, hát téved. Ez lenne az normális, de nem így van. Természetesen sokan gyarapodnak, ugyanakkor nem csökken azoknak a száma, akik leszakadtak, mintegy beleragadtak a nyomorúságba, végigvegetálják az életüket, ha végül kapnak is nyugdíjat, az is szánalmasan kevés, ünnepnek az számít, amikor ételt osztanak valahol. Számukra közömbös, szárnyal-e a gazdaság vagy éppen visszaesik, az ő sorsuk se jobb, se rosszabb nem lesz általa, reményük sincs a változásra, már elfogadták, hogy nekik ez a sors jutott. 

Az érdekeltek viszont normális életet, tehát pörgést akarnak. Ha áldozatokat kell hozni, hát hozunk, elvégre minden háborúnak vannak veszteségei, és hát valljuk be, ebben a csatában nem annyira a harcra foghatók esnek el, sokkal inkább azok, akik amúgy is már egyik lábukkal a sírban vannak, de majd vigyázunk rájuk, amennyire lehetséges – mondják. 

Ezt mostanában annyira gyakran halljuk, hogy nekem már szinte bűntudatom van, amiért gonosz módon megöregedtem, ráadásul krónikus beteg is vagyok, és így visszavetem a gazdaságot a szárnyalásban. Nem is tudom, mit kellene tennem ebben a helyzetben, elég-e, ha biztosítom a társadalmat, hogy kész vagyok életemet áldozni a haladásért, vagy ebben az esetben már az is elvárható velem szemben, hogy haladéktalanul pusztuljak el valami másban, hogy ne rontsam a koronastatisztikát? 

A növekedési igény hajt valamennyiünket, a csúcsra igyekszünk, anélkül, hogy elgondolkodnánk rajta, mi végre az egész? A többség törekvése érthető, az idő telik, ha van az embernek bevétele, ha nincs, a létezés pedig költséges mulatság, enni kell, számlákat kell fizetni, természetes, ha arra vágynak, hogy robotolhassanak, de hogy azoknál, akik most is milliárdokat aprítanak a tejbe, mi okozza ezt a kényszert, az érthetetlen. A csúcsra ők juthatnak fel, mi csak közreműködünk abban, hogy ez megtörténjen. Azt, hogy mi lehet ott a csúcson, amiért érdemes oda törekedni, mi sose tudjuk meg. Azt pedig főleg nem, hogy mi a nyavalya lehet a csúcson túl. 

Pável Melinda 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!