Június 6,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Azt nézzük karba tett kézzel, hogyan aláznak meg hétről hétre mindenkit maguk körül

Többen jelezték nekem, hogy álljak le, mert „rám szállnak”. Meg sokan megkérdezték, hogy nem félek ilyeneket meg olyanokat írni Orbánékról? A válaszom: nem. Nem fogok behúzott nyakkal meg farokkal közlekedni csak azért, mert egy olyan rezsim szállta meg az én országomat is, amelyik visszahozta a legsötétebb múlt emlékeit. Szerintem megette a fene az egészet, ha 2020-ban ilyenekről kell beszélni, nem pedig arról, hogy végre utolértük mondjuk Ausztriát vagy Németországot. És még csak nem is feltétlenül a gazdasági jólétre gondolok most, hanem a büszkeségre, a hazaszeretetre, az összetartozásra. És természetesen a szabadságra. Mert lehetnénk egy boldog nemzet, egy egyirányba tartó ország, amelyre büszke lehetne Európa és az egész világ. De nem vagyunk.

Mert ehelyett egy megosztott, széthúzó, irigy, gőgős, de meghunyászkodó, szolgalelkű nép vagyunk, amelyik hagyja, hogy néhány szánalmas gazember a fejére szarjon és hülyének nézze. Asszisztálunk mindenhez, cinkosok vagyunk, mert nem teszünk semmit; én is csak ugatok itt, pedig ez nagyon kevés, és egyre kevesebb lesz. Várjuk a megoldást egymástól, biztatjuk egymást, hogy jobb lesz, meg úgysem tart semmi örökké, ami valóban igaz, de a „most”az most van, nem holnap és nem valamikor.

Szóval az a helyzet, hogy minden napra jut valami, ami az előző napi húzásánál is gusztustalanabb ennek az erkölcstelen társaságnak, amely társaságnak a feje Orbán, és nagyon úgy néz ki, hogy ez egyre csak rosszabb lesz. Jobb semmiképpen. El vagyok keseredve, mert a járvány még jobban ráerősített arra az állapotra, amit úgy hívnak, hogy apátia. Igaz, hogy az élet megy, de nem úgy, ahogy kellene. Mindennap felkelünk, de olyan mintha nem változna semmi, a tavasz sem olyan mint szokott lenni. Nemhogy szerelem nincs a levegőben, de alig vibrál az a levegő, helyette lehajtott fejű, maszkos emberek mindenfelé. Olyan, mintha megelevenedne a valóság, és kézzel foghatóvá válna mindaz, amit belül érez az, aki egyáltalán felfogja, hogy mi a valóság.

Orbán rendszere olyan, mint ez a betegség: tudjuk, hogy van, hogy pusztító és halálos, de kénytelenek vagyunk együttélni vele, mert nincs rá ellenszer. Pontosabban van, csak azt még nem találták fel. Mi, akik szerintem normálisan, a maga valóságában látjuk a körülöttünk lévő világot, kaptunk egy Covid-19-et a nyakunkba Orbán mellé. Ami engem illet, én az utóbbit is elég nehezen viselem idestova 30 éve. Nem tudom, mit kellene csinálni, vagy hogyan lehetne megszabadulni legalább az egyiktől, pedig az egyedüli esélyünk az lenne, ha már vége lenne. Lehetőleg mindkettőnek.

Igazából az van, azt nézzük karba tett kézzel, hogy ezek hétről hétre hogyan aláznak meg mindenkit maguk körül: nőket, külföldieket, romákat, menekülteket, hajléktalanokat, melegeket, liberálisokat, demokratákat, sőt most már teljesen nyíltan azokat a magyarokat is, akik nem Fidesz-hívők. Gyomorforgató, hogyan fordítják szembe egymással a generációkat, a családokat, a barátokat egy számos vonatkozásában náci ideológia mentén, egy eltorzított nemzeti eszmére felfűzve. Egyre gyakrabban eszembe jut, amikor Dachauban a koncentrációs tábor területén sétáltam, és nézegettem a múzeum falán a képeket. Ott azt láttam, hogy mintegy 100 fegyveres náci rettegésben tartott több ezer zsidó munkaszolgálatost. Láthatóan kisebbségben voltak. És nem tettek semmit. Sőt. Mindent megtettek, amit azok az emberszerű lények parancsoltak nekik.

Mindenki túl akarta élni. És mi lett a vége? Szinte alig élte túl valaki, és aki igen, azon is egy életre nyomot hagyott a náci TERROR. Durva volt. Sokan mondják: ez, ami itt van, nem diktatúra, mert még senkit nem vittek el fekete autóval. Aha. Én meg azt mondom: ez lesz a következő lépés. Mert annyira elszaladt Orbánnal az a bizonyos ló, hogy onnan már nincs visszatérés. Ahol és ahova ez az ember és a követői tartanak, az egyirányú út, vissza nem jön járat, és ezt tudják ők is. Hogy is mondta a nagy hadvezér? „A kocka el van vetve”. Az el. Csak az a baj, hogy ezekkel a kockákkal egy kontrollját vesztett, a valósággal köszönő viszonyban nem lévő, súlyosan fusztrált ember játszadozik.

Nehéz idők előtt állunk. Az egyik irányból a vírus borítja fel az életünket, a másikból Orbán kontrollálhatatlan egyeduralma. Sokan mondják, hogy mit vinnyogunk, hát nincs háború, nincs éhínség. Ez igaz. Aki ezeket még nem élte át, valószínűleg nem is tudhatja, mennyire szerencsés ember. Ennek ellenére az, ami itt van, az nem normális. És pont attól abszurd ez az egész, hogy bőven lehetett volna jobb, szebb, normálisabb, igazabb, hiszen minden feltétel adott volt hozzá. De 1963. május 31-én Székesfehérváron megszületett az az ember, aki mindezt sok millió ember bánatára egy elérhetetlen vízióvá tette. Ezt az embert Orbán Viktor Mihálynak hívják, és ez az ember felelős azért a morális és mentális állapotért, amelyben Magyarországon a kisebbségnek hazudott többség kénytelen élni minden áldott nap.

Tényleg el kell ezt nekünk tűrnünk? Tényleg ez lesz a jövő? Mit fogunk mondani a gyerekeinknek? Mert nem hiszem, hogy újdonságot mondok azzal, hogy valakin számon fogják kérni a múltat. Neked mi lesz a válaszod? Vagy a kifogásod? 

Vogronics András

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.