VENDÉG

Néhány (eretnek) gondolat „a magyar nemzetpolitikáról”

Addig, ameddig mindkét nép egyes vezetői otthoni szavazatnövelési célból nacionalista érzelmeket korbácsolva (burkoltan, áthallásosan, vagy akár nyíltan) cinikusan uszítanak a másik ellen, addig semmi remény az értelmes párbeszédre, legalább is az autonómia, s hasonló kérdésekben.

Klaus Iohannis most „szép” példáját mutatta be ennek. Kabarétréfának talán elmenne, hogy a román szociáldemokraták „titokban odaadták a magyaroknak Erdélyt” – bármit értsünk is e szavakon. De nekünk sem kell messzire mennünk, ahányszor magyar politikusok így-úgy kioktatták a románokat, s csak egyszer jutna ilyenkor – lehetőleg megszólalás előtt! – eszükbe, hogy ők mit szólnának, ha a románok szó szerint ugyanazokat a dolgokat vágnák a fejükhöz, s bizony, ki lennének akadva, hogy beavatkoznak Magyarország belügyeibe. S láss csodát! Külügyminiszterünk a román elnök megszólalását rögvest „civilizálatlan és gyűlöletkeltésre alkalmas nyilatkozatként” értékelte. A román külügy persze azonnal reagált, „a román alkotmány előírásaival szembemenő törvénykezdeményezés” az ország kizárólagos belügye, a magyar félnek nem kell állást foglalnia ennek kapcsán… Romániának is fontos a jó viszony, ezért mindeddig tartózkodtak attól, hogy a magyar fél „egy sor provokatív megnyilvánulására” reagáljanak, s „visszafogottságra és tájékozottságra” intettek.

Itt tartunk most…

Trianon kérdésében nyilván soha nem lesz egyetértés. Mint ahogy a franciák és a németek sem fognak soha egyetérteni Elzász és Lotharingia ügyében. S az osztrákok és az olaszok sem Dél-Tirol kérdésében. De – amennyire tudom – képesek voltak tudomásul venni, hogy az már történelem. Természetesen fontos a nemzeti emlékezet, s legalább annyira fontos, hogy lehetőségeinkhez képest érdemi segítséget nyújtsunk a határainkon kívül rekedt, sajnálatos módon egyre fogyatkozó magyarságnak. Ilyen lehetne például a nemzeti régiók érdekében indított petíció, de szinte nincs már esély arra, hogy május 7-éig meglegyen az 1 millióból még hiányzó kb. 400 ezer aláírás. Egyik hazai párt sem tette oda igazán magát a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezéséhez. E helyütt is biztatom honfitársaimat, írják alá a petíciót, ha még nem tették volna: https://eci.ec.europa.eu/010/public/#/initiative

Az persze nem segítség, amit a Felvidéken már „elértek” a honi politikusok, azaz, már „felesben” sincs magyar képviselet a szlovák parlamentben, s – ne legyen igazam! – rövidesen ez történik majd Romániában is. Másként fogalmazva, nem segítség az, ha honi önző pártpolitikai érdekektől vezérelve ékeket verünk az egyébként is a többségi nemzet folyamatos nyomása alatt álló kinti magyar csoportok, szervezetek közé. Egyiket „támogatjuk”, van, akik szerint megvásároljuk, a másikat legyőzni, a harmadikat egyenesen temetni akarjuk. Egyiket meghívjuk ide-oda, a másikat még véletlenül sem. Ugyanez történik a sajtótermékek vonalán. Aki az aktuális irányvonalat követi, az jó újság, honlap, aki nem, az éljen meg, ahogyan tud. Ez nem nemzeti, hanem pártpolitikai érdek. S aki ezt nem látja, az vak, vagy annak tetteti magát.

Az ukránok nem vesznek komolyan bennünket, röhögnek azon, hogy egyre több kárpátaljai magyarnak és a lehetőséget kihasználó ukránnak nem kell nyugdíjat fizetniük. A horvátoknál, szlovéneknél olyan kicsi a magyar nemzetiség létszáma, hogy nem foglalkoznak velünk, a szerbek pedig addig fognak – meggyőződésem szerint – jópofizni, amíg be nem kerülnek az Unióba.

Méltatlan vitákat megelőzve néhány szám: Szlovákiában 452 ezer magyar él, ez a lakosság 8,3 %-a, szemben a pontosan 5 millió nem magyarral (döntő részben szlovákok), Románián belül Erdélyben 1.225 ezer magyar (19 %) és 5.251 ezer nem magyar (csaknem valamennyien románok) él. Ha egész Romániát nézzük, a 19,2 millió lakos 6,5 %-a magyar.

Azt hiszem, könnyű belátni, hogy a többségi nemzetek akarata ellenére, a velük való együttműködés nélkül semmit nem tudnak elérni a határon túli magyarok, nemcsak autonómia, de iskolák, kultúránk ápolása, vagy az egyházak területén sem. S ami elérhető, azt ők, és csak ők tudják elérni. A magyar kormányzat sok „akciója” kontraproduktív, vagy egyenesen nevetség tárgyát képezi. Egyik székely barátom nemrég azt mondta, hogy az anyaországból kiszállított védőfelszerelések útja nem látható, de nem kerülnek a „tűztől” távolabb lévő magyarokhoz. S a román kormányzat tisztviselői nyíltan kimondják, miért nem biztosítanának Kovásznába, Hargitába maszkokat, teszteket, lélegeztetőgépeket, úgyis küldenek nekik „a magyarok”, van ott, úgy látszik, bőven. Olvasom, hogy a román labdarúgó és jéghoki klubok vezetői, szponzorai egyre jobban ki vannak akadva azon, hogy rengeteg magyar költségvetési pénz ömlik a kinti magyar sportklubokhoz, akadémiákhoz ilyen-olyan csatornákon keresztül. Ők így nem tartják tisztességesnek a versengést. Nem nyeri el a román többség tetszését az sem, hogy a kinti magyar vállalkozásokat, gazdákat – szerintük a román törvények kijátszásával – szintén itthoni közpénzből támogatja kormányzatunk, ugyancsak versenyhátrányt okozva a román vállalkozásoknak. Reakcióként a magyar vállalkozásokat – persze szép csendben – hátra sorolják, ha román állami-, vagy EU-s pénzek osztogatásáról van szó. Hasonló a hozzáállás a magyar állami támogatással létrehozott és működtetett felsőoktatási intézményekhez is. Miért vennénk fel a magyar jelentkezőt, menjen csak a kolozsvári székhelyű Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemre, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemre vagy a komáromi Selye János Egyetemre. Nem beszélve arról, hogy az anyaországi egyetemek is nyitva állnak előttük. S igen, szélsőségesebb román szervezetek, civilek azt is föl-fölvetik, miért akarnak beleszólni a kinti magyarok a román belpolitikába, miért van szavazati joguk egyáltalán, hiszen úgyis átjárnak szavazni Magyarországra, elégedjenek meg azzal. A szlovákok egyszerűen megoldották utóbbi kérdést, mint köztudott, nem engedik a kettős állampolgárságot.

Az egyszerű közemberek sem azzal segítik a határon túli magyarokat, ha autójukon Nagy-Magyarország matricákkal járkálnak a Felvidékre vagy Erdélybe, így ugyanis nehéz megnyugtatni e szomszéd országok többségi társadalmát, hogy mi nem revíziót, nem az annak idején kétségkívül elrabolt területeink visszaszerzését szeretnénk, hanem „csak” autonómiát a Székelyföldnek, s tisztességes, magyar nyelvű oktatási lehetőségeket. S főleg-főleg nem segítjük nemzettársainkat azzal, hogy lerománozzuk, leszlovákozzuk, leukránozzuk őket, áldozatul esve politikai „elitünk” hazafias érzelmeinkkel való játszadozásának, sőt, aljas, számító kihasználásának, gyűlöletkeltő propagandájának.

S mivel tudunk igazán és érdemben segíteni? Mindenekelőtt azzal, hogy megismerjük őket, megismerjük egymást. Ha nem az előítéletek vezérelnek bennünket, hanem a saját, átélt tapasztalataink. Nem találkoztam még olyan emberrel, s főleg olyan magyar emberrel, aki ne elragadtatással beszélt volna Erdély és a Felvidék természeti szépségeiről, egykori városaink, Pozsony, Kassa, Munkács, Kolozsvár, Segesvár vagy Szabadka hangulatáról, ősi templomainkról, várainkról, kastélyainkról, s e vidékek lakóinak legendás vendégszeretetéről.

• Vegyük fel úticéljaink közé e magyarlakta területeket, vigyük el oda gyermekeinket, ismerjük meg az ő világukat!
• A magam részéről messzemenően üdvözlöm – beszólások ide vagy oda – a kinti magyar nyelvű oktatás átlátható, ésszerű és elvszerű magyar állami támogatását az óvodától a felsőoktatásig. Ennek keretében, illetve emellett a kinti magyarság szociológiai, néprajzi és történelmi kutatásainak, kortárs művészetének, irodalmának, könyv-, és lapkiadásának, internetes sajtójának segítése is rendben van, az iménti szempontok szerint.
• Olvassuk, vásároljuk, propagáljuk irodalmukat, kézműves termékeiket, tanuljuk meg táncai(n)kat, énekeljük dalai(n)kat!
• Építsük tovább testvértelepülési, testvériskolai kapcsolatainkat! Adjunk ezeknek minél több valóságos, hasznos tartalmat! A „Határtalanul” program például utóbbihoz az eddigi legjobb ötlet, kezdeményezés, folytassuk minél szélesebb körre kiterjesztve! S amikor oda megyünk, akár turistáskodni, azzal valódi segítséget adunk, hiszen ott költjük el a pénzünket, ezzel elősegítjük a szülőföldön való megmaradást is.
• S persze a vállalkozók is találnak lehetőségeket a kölcsönös előnyök alapján, nyelvi probléma ugye nem vetődhet fel…

Ez a realitás, ezekkel a lehetőségekkel kell(ene) élnünk. Legalább is szerintem.

Tudom, Trianon gyászos századik évfordulójának küszöbén sokaknak kinyílik a bicska a zsebében, mert ők nem ezt szeretnék, hanem … mit is?

Butola Zoltán

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább