Addig, ameddig mindkét nép egyes vezetői otthoni szavazatnövelési célból nacionalista érzelmeket korbácsolva (burkoltan, áthallásosan, vagy akár nyíltan) cinikusan uszítanak a másik ellen, addig semmi remény az értelmes párbeszédre, legalább is az autonómia, s hasonló kérdésekben.
Klaus Iohannis most „szép” példáját mutatta be ennek. Kabarétréfának talán elmenne, hogy a román szociáldemokraták „titokban odaadták a magyaroknak Erdélyt” – bármit értsünk is e szavakon. De nekünk sem kell messzire mennünk, ahányszor magyar politikusok így-úgy kioktatták a románokat, s csak egyszer jutna ilyenkor – lehetőleg megszólalás előtt! – eszükbe, hogy ők mit szólnának, ha a románok szó szerint ugyanazokat a dolgokat vágnák a fejükhöz, s bizony, ki lennének akadva, hogy beavatkoznak Magyarország belügyeibe. S láss csodát! Külügyminiszterünk a román elnök megszólalását rögvest „civilizálatlan és gyűlöletkeltésre alkalmas nyilatkozatként” értékelte. A román külügy persze azonnal reagált, „a román alkotmány előírásaival szembemenő törvénykezdeményezés” az ország kizárólagos belügye, a magyar félnek nem kell állást foglalnia ennek kapcsán… Romániának is fontos a jó viszony, ezért mindeddig tartózkodtak attól, hogy a magyar fél „egy sor provokatív megnyilvánulására” reagáljanak, s „visszafogottságra és tájékozottságra” intettek.
Itt tartunk most…
Trianon kérdésében nyilván soha nem lesz egyetértés. Mint ahogy a franciák és a németek sem fognak soha egyetérteni Elzász és Lotharingia ügyében. S az osztrákok és az olaszok sem Dél-Tirol kérdésében. De – amennyire tudom – képesek voltak tudomásul venni, hogy az már történelem. Természetesen fontos a nemzeti emlékezet, s legalább annyira fontos, hogy lehetőségeinkhez képest érdemi segítséget nyújtsunk a határainkon kívül rekedt, sajnálatos módon egyre fogyatkozó magyarságnak. Ilyen lehetne például a nemzeti régiók érdekében indított petíció, de szinte nincs már esély arra, hogy május 7-éig meglegyen az 1 millióból még hiányzó kb. 400 ezer aláírás. Egyik hazai párt sem tette oda igazán magát a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezéséhez. E helyütt is biztatom honfitársaimat, írják alá a petíciót, ha még nem tették volna: https://eci.ec.europa.eu/010/public/#/initiative
Az persze nem segítség, amit a Felvidéken már „elértek” a honi politikusok, azaz, már „felesben” sincs magyar képviselet a szlovák parlamentben, s – ne legyen igazam! – rövidesen ez történik majd Romániában is. Másként fogalmazva, nem segítség az, ha honi önző pártpolitikai érdekektől vezérelve ékeket verünk az egyébként is a többségi nemzet folyamatos nyomása alatt álló kinti magyar csoportok, szervezetek közé. Egyiket „támogatjuk”, van, akik szerint megvásároljuk, a másikat legyőzni, a harmadikat egyenesen temetni akarjuk. Egyiket meghívjuk ide-oda, a másikat még véletlenül sem. Ugyanez történik a sajtótermékek vonalán. Aki az aktuális irányvonalat követi, az jó újság, honlap, aki nem, az éljen meg, ahogyan tud. Ez nem nemzeti, hanem pártpolitikai érdek. S aki ezt nem látja, az vak, vagy annak tetteti magát.
Az ukránok nem vesznek komolyan bennünket, röhögnek azon, hogy egyre több kárpátaljai magyarnak és a lehetőséget kihasználó ukránnak nem kell nyugdíjat fizetniük. A horvátoknál, szlovéneknél olyan kicsi a magyar nemzetiség létszáma, hogy nem foglalkoznak velünk, a szerbek pedig addig fognak – meggyőződésem szerint – jópofizni, amíg be nem kerülnek az Unióba.
Méltatlan vitákat megelőzve néhány szám: Szlovákiában 452 ezer magyar él, ez a lakosság 8,3 %-a, szemben a pontosan 5 millió nem magyarral (döntő részben szlovákok), Románián belül Erdélyben 1.225 ezer magyar (19 %) és 5.251 ezer nem magyar (csaknem valamennyien románok) él. Ha egész Romániát nézzük, a 19,2 millió lakos 6,5 %-a magyar.
Azt hiszem, könnyű belátni, hogy a többségi nemzetek akarata ellenére, a velük való együttműködés nélkül semmit nem tudnak elérni a határon túli magyarok, nemcsak autonómia, de iskolák, kultúránk ápolása, vagy az egyházak területén sem. S ami elérhető, azt ők, és csak ők tudják elérni. A magyar kormányzat sok „akciója” kontraproduktív, vagy egyenesen nevetség tárgyát képezi. Egyik székely barátom nemrég azt mondta, hogy az anyaországból kiszállított védőfelszerelések útja nem látható, de nem kerülnek a „tűztől” távolabb lévő magyarokhoz. S a román kormányzat tisztviselői nyíltan kimondják, miért nem biztosítanának Kovásznába, Hargitába maszkokat, teszteket, lélegeztetőgépeket, úgyis küldenek nekik „a magyarok”, van ott, úgy látszik, bőven. Olvasom, hogy a román labdarúgó és jéghoki klubok vezetői, szponzorai egyre jobban ki vannak akadva azon, hogy rengeteg magyar költségvetési pénz ömlik a kinti magyar sportklubokhoz, akadémiákhoz ilyen-olyan csatornákon keresztül. Ők így nem tartják tisztességesnek a versengést. Nem nyeri el a román többség tetszését az sem, hogy a kinti magyar vállalkozásokat, gazdákat – szerintük a román törvények kijátszásával – szintén itthoni közpénzből támogatja kormányzatunk, ugyancsak versenyhátrányt okozva a román vállalkozásoknak. Reakcióként a magyar vállalkozásokat – persze szép csendben – hátra sorolják, ha román állami-, vagy EU-s pénzek osztogatásáról van szó. Hasonló a hozzáállás a magyar állami támogatással létrehozott és működtetett felsőoktatási intézményekhez is. Miért vennénk fel a magyar jelentkezőt, menjen csak a kolozsvári székhelyű Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemre, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemre vagy a komáromi Selye János Egyetemre. Nem beszélve arról, hogy az anyaországi egyetemek is nyitva állnak előttük. S igen, szélsőségesebb román szervezetek, civilek azt is föl-fölvetik, miért akarnak beleszólni a kinti magyarok a román belpolitikába, miért van szavazati joguk egyáltalán, hiszen úgyis átjárnak szavazni Magyarországra, elégedjenek meg azzal. A szlovákok egyszerűen megoldották utóbbi kérdést, mint köztudott, nem engedik a kettős állampolgárságot.
Az egyszerű közemberek sem azzal segítik a határon túli magyarokat, ha autójukon Nagy-Magyarország matricákkal járkálnak a Felvidékre vagy Erdélybe, így ugyanis nehéz megnyugtatni e szomszéd országok többségi társadalmát, hogy mi nem revíziót, nem az annak idején kétségkívül elrabolt területeink visszaszerzését szeretnénk, hanem „csak” autonómiát a Székelyföldnek, s tisztességes, magyar nyelvű oktatási lehetőségeket. S főleg-főleg nem segítjük nemzettársainkat azzal, hogy lerománozzuk, leszlovákozzuk, leukránozzuk őket, áldozatul esve politikai „elitünk” hazafias érzelmeinkkel való játszadozásának, sőt, aljas, számító kihasználásának, gyűlöletkeltő propagandájának.
S mivel tudunk igazán és érdemben segíteni? Mindenekelőtt azzal, hogy megismerjük őket, megismerjük egymást. Ha nem az előítéletek vezérelnek bennünket, hanem a saját, átélt tapasztalataink. Nem találkoztam még olyan emberrel, s főleg olyan magyar emberrel, aki ne elragadtatással beszélt volna Erdély és a Felvidék természeti szépségeiről, egykori városaink, Pozsony, Kassa, Munkács, Kolozsvár, Segesvár vagy Szabadka hangulatáról, ősi templomainkról, várainkról, kastélyainkról, s e vidékek lakóinak legendás vendégszeretetéről.
Ez a realitás, ezekkel a lehetőségekkel kell(ene) élnünk. Legalább is szerintem.
Tudom, Trianon gyászos századik évfordulójának küszöbén sokaknak kinyílik a bicska a zsebében, mert ők nem ezt szeretnék, hanem … mit is?
Butola Zoltán
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.