NEHAZUGGY

Csendes hétköznapok

Horn Anna | 2020. Április 5, Vasárnap | 18:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,627,337 forint, még hiányzik 372,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egyszer talán majd történelemkönyvekben olvashatunk mindarról, amit ma átélünk. Ahogy tanultunk sokan olyan dolgokról, mint a keresztes háborúk, a középkorban dúló pestisjárványok, a zsidók évszázadok óta tartó üldözése sok országban, amely aztán a holokausztban csúcsosodott ki a maga hat millió áldozatával.

Nagy különbség van a korábbi világkatasztrófák és a mostani között, azt gondolom. Először éljük át azt, hogy szinte percről percre követhetjük a világ bármely részén történő borzalmakat. Hány ember beteg, milyen sokan haltak meg, mennyire agyonterheltek, felkészületlenek vagy éppen eszközhiányosak azok az egészségügyi intézmények, amelyeknek meg kellene tudniuk birkózni egy lehetetlennek tűnő feladattal.

Ebben a „háborúban” – nevetséges szó ez számomra, mert az ellenség láthatatlan – még nem dördültek el valódi fegyverek. Ezt a harcot egészen másképpen vívjuk mi, az egész emberiség. Ha valakinek még most sem esik le az, hogy nincs semmilyen különbség a bőrszín, a vallás, a nemzetiség tekintetében abban, kit gyűr le a betegség vagy a halál, akkor az illető már reménytelen. Pont úgy pusztít a kór ázsiaiak, afrikaiak, amerikaik és európaiak között, mint muzulmánok, keresztények és mormonok között.

Egyszer majd olvasnak arról az utódaink, hogy hónapokig nem tudta szinte senki, mi is történik, azon kívül, hogy tombol egy vírus. Minden ország védekezett ahogy tudott, egyedül, és csak odáig jutott el az „együttműködés”, hogy millió számra küldözgettek a baj nagy részén már túlesni látszó országok maszkokat másoknak. Meg védőfelszerelést, és egyéb egészségügyileg fontos dolgokat.

Talán az is szerepel majd a napjainkat megörökíteni akaró tanulmányokban, milyen sokan – magánemberek is, politikusok is, szervezetek is – szerepeltek le minden szempontból egy, bevallottan világméretű krízisben. Maszkokat, gumikesztyűket felvásárló ócska trógerek, akik sokszoros áron értékesítették a legnehezebb napokban a „tartalékaikat” a rászorulóknak. „Nincs veszély, mi a határainkon belül nem vagyunk veszélyben”.

Bennem sokkal nagyobb emléket fog hagyni az a vidéki idős magyar néni, aki otthon kezdett el maszkokat varrni, és kitette őket a kerítésére, vigye, akinek szüksége van rá.

Arra is emlékezni fogok ameddig élek, hogyan lett a városomból, Alicantéból egy nap alatt szinte egy kihalt város. A turistaparadicsom minden lakosa negyedik hete be kellett vonuljon az otthonába, és olyan fegyelmezetten tartjuk be a kijárási tilalmat, hogy számomra hihetetlen lenne, ha nem lennék szemtanúja.

Vajon azt is el fogják-e tudni majd mondani az utókornak az arra hivatottak, milyen volt azoknak az élete, akik összezárva vészelték át a legrosszabb időket? Nem hullottak bombák, ez igaz – de az utcán, ha kimerészkedtél (amire csak közértbe vagy gyógyszertárba menet volt lehetőséged, ha be akartad tartani a majdnem statáriális törvényeket) – ösztönből nagy ívbe elkerültél mindenkit. Az amúgy is mozgás nélküli utcák pusztító lelki hatásáról is szólnak-e vajon majd a jövő könyvei? (Vagy akkor már könyvek sem lesznek?)

Azt vajon megörökítésre méltónak találja-e majd a történelem, hogy én, Horn Anna egy, az asztalra odavágott kulcs-csomótól is összerezzenő valaki, tegnap csak úgy tudtam levezetni a feszültségemet, hogy konkrétan a falhoz b@sztam egy üvegpoharat? Nem segített, de az, hogy össze kellet takarítani a romokat, elterelte a figyelmemet arról, milyen jó nekem, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni a pandemiával. (Itt így hívják az egyébként epidemiát, vagyis járványt.)

Arra vajon fog-e emlékezni bármelyik történelemíró, hogy 2020 április negyedikén nem csak Magyarországon ért véget a második világháború, hanem arra is, hogy ugyanazon a napon több millió túlélő spanyol tapsolt este nyolckor – mint három hete minden nap – az egészségügyben dolgozóknak így köszönve meg az elképesztő munkájukat?

Talán az bekerül majd a történelembe, hogy milyen sok országban mennyi sok ember segített másokon. Akár csak azzal, hogy hozott neki egy kiló kenyeret vagy egy üveg vizet, esetleg egy nélkülözhetetlen gyógyszert.

Nem tudhatom, mi lesz egyszer majd a megörökítendő a mai borzalomból. Gyanítom, csak a tények, a számok, mint régebben például a pestisjárvánnyal kapcsolatos adatok. Tutira lesz majd akkor is internet, akár az agyakba beültetve, még készülék sem kell majd hozzá, és akit majd akkor érdekel, visszaolvashatja a segélykiáltásokat és az egyre inkább halványuló humor-morzsákat is.

Lehet, hogy utólag az lesz a fontosabb, melyik hülye politikus mit csinált abban a kritikus időszakban. Hogyan élt – vagy élt vissza – a hatalmával. Hogy megtett-e mindent, amire lehetősége volt, hogy megvédje az országa embereit a láthatatlan ellenségtől, vagy a saját érdekeire használta fel fel emberek ezreinek halálát és emberek millióinak betegségét?

Mindegyikre lesz példa, azt hiszem, és eszem ágában sincs kiemelni a sok geci közül egy közép-európai nyomorult ország teljhatalmú diktátorát.

Az írás nem erről a baromról szól, hanem arról a reményről, hogy nem csak a szar alakokra fog emlékezni a jövő.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!