NEHAZUGGY

Vírustúra

Tóth Ilona | 2020. Április 1, Szerda | 18:10

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Évi döntött, muszáj mennie vásárolni. Pont most van rá jó idő, hiszen megmondta a Cecília nővér, hogy sikerült lassítani a koronavírust. Ezért most Évinek gyorsítani kell. Felkelt nagyon korán. A gyerekek és a férje még alszanak. Ő pedig elindul a vásárlási túrára. Elsősorban azért, mert a faluban se hentes, se patika, csak egy kicsi bolt működik, ja meg kocsma, igaz, nem a templom mellett. Négyen vannak, ott nem lehet nagyban vásárolni. Az áruházláncok pedig éppen a hátrányos helyzetű településekre nem szállítanak élelmiszert, az csak a városiaknak jár. Éviéknek utazniuk kell, így nem nagyon tudnak otthon maradni.

Évi felvette a védőcuccát. Arcmaszkot a nagypapája szekrényben őrzött, kockás mintás zsebkendőjéből csinált. Mindegyiküknek, azaz négy darabot. A gyerekek abban játszanak itthon Zorrót. Elég jól néz ki, állapította meg Évi, nyugodtan kimehet az utcára benne. Most örült igazán gyűjtögető életmódjának. Kesztyűt abból a készletből választott ki, ami a hajfestékes dobozban szokott lenni. Ezeket ő mindig félretette. Most jó szolgálatot tesz. Kettőt felvesz, kettőt beletesz a zsebébe, hiszen kicsi helyen elfér a nejlon kesztyű. Gondosan előkészítette a busz árát, ne kelljen visszaadnia a sofőrnek.

Évi elindult, a férjére marad a gyerekekkel tanulás, mert csak délután megy dolgozni. A buszmegállóban ketten álltak. A nagypofájú utcabelije rögtön odaszólt neki: – Hogy nézel ki Évikém, ne bohóckodj! Évinek az is rögtön az eszébe jutott, hogy megmondta a Cecília teszt nélküli anya azt is, hogy mostantól bárki bárkit megfertőzhet. Évi nem akart bárki lenni, a nagypofájúval sem beszélgetni, ezért gyorsan előkapta a táskájából a telefonját, és úgy csinált, mintha csevegne valakivel. Közben az ismerős változatlanul rajta vigyorgott. A buszban leghátulra ült, volt hely, nem voltak sokan. Csak egy idősekből-fiatalokból álló kis társaság nevetgélt hangosan, ahogyan Évi kivette a beszédjükből, kirándulni mentek a közeli erdőbe. Igyekezett tőlük távolra ülni, mert mindegyiküknek csak egy bot volt a védekező vagy gyalogló eszköze, nem tudta. Jól meg is bámulták Évit.

A városba korán beért, még nyolc óra sem volt: a patika még zárva, talán először a boltba kellene elszaladnia. Szaladnia? Azt nem bírná, mert nagyon messze van. Újabb buszozás, de akkor már elég feszült volt, mert sok utas zötykölődött vele együtt: rajta kívül csak két emberen volt szájvédő. Évi úgy ragadt a busz ablakára, mint a csiriz. Nem nézett se jobbra, se balra.

A nagy üzlethez érve először nedves törlővel megcsiszatolta a kocsit, azt nem tudta, használ-e a babapopsi törlő, de talán jobb, mint a semmi. Aztán kicserélte a kesztyűjét, legyen tiszta rajta, ráragadhatott a vírus a túrája közben. Viszonylag normális menetben pakolta be a kajákat a kocsiba, csak egy kisgyerek rohangált föl-alá sikítva, minden vásárlóhoz odarohanva. Mire a láthatóan fáradt, de nagyon kedves eladók egyike szólt a szülőknek, hogy vegyék ölbe a gyereket. Az apa fölkapta a gyereket, aki belebőgött az arcába, úgy, hogy a taknya, nyála odacsorgott.

Igazából akkor fogta el a harci idegesség, amikor sutba dőlt a vacsora terve. Zsömléből készült meleg szendviccsel akarta meglepni a családját, nagyon szereti náluk mindenki. Ám amikor látta, hogy az ifjú pár csupasz kézzel összetapogatta azokat, és csak minden negyediket, ötödiket vett ki a gyűjtőből, kibuggyan belőle: – Basszus, állítsák le magukat, ne tapizzanak össze mindent, más is akar vásárolni belőle! A válaszból annyit hallott Évi, hogy mi a büdös francot ugrálsz, te itt, kisanyám. Már nem volt gusztusa a zsömlés meleg szendvicshez, inkább bepakolt csomagolt kenyeret.

Igyekeznie kellett, mert múlt az idő, és mire a pénztárhoz ért, már totál kimerült. Azért, mert nem maradhatott otthon meg azért is, mert a cuccokkal – hátán zsák, két kezében tömött szatyor – úgy nézett ki, mint egy málhás ökör. De hát teher alatt nő a pálma is.

Leült a bolt előtt kicsit megpihenni, mert a patikát már nem éri el. Nemsokára kilenc óra, és mennek az Éva mamák, Józsi papák vásárolni. Évi feszült lett, hiszen másnap meg kellene ismételni ezt vírustúrát: kell a gyógyszer neki és a nagyobbik fiának is. Ha csak a férje nem bütyköli meg a motorját, és akkor ő lesz a soros patikába menő.

Fölcuccolt, taxit hívott, vigye el pályaudvarra. Egy ezresért meg is tette. Hátra ült, szótlanul. Közben annyit még látott, hogy a fodrász kisasszony kinn áll az ajtóban. Nincs vendége. Évi elmosolyodott: megbeszélték a nővérével, ha vége lesz ennek az őrületnek, küldenek egymásnak képet magukról: csak hogy megismerjék egymást, hosszú, bozontos hajjal.

Évi otthon lerogyott a székre. Közben azon gondolkodott, megúszta-e a mai napot. Utazott három busszal, taxival, vásárolt egy áruházban. És a java még csak most kezdődik. Megmondta a törzselhajlásos Cilike is. Aki naponta kiáll elé jól fésülten, maszk nélkül, és beszél vadságokat, amit pedig nem beszél, az titok tízmillió ember számára. Évi szívesen meghívná a főtiszteletlenséget, csináljon végig egy vírustúrát, aztán meglátjuk, hogy ha célba ki ér, egészséges marad-e.

Hiszen Évi családja is csak a gyerekeknek elküldött matek és nyelvtan tesztet látta a számítógépen. Vírustesztet soha. Így aztán fogalmuk sincs, hogy merre bóklászik a vírus; elért-e már feléjük. Igazából semmit nem tudnak, csak azt, hogy ott faluban is rohadt az élet – bezárva és konkrét tájékoztatás nélkül. Marad a remény, hogy megúszta ezt a napot, és a férje a délutáni műszakból is egészségesen jön haza. A közeli falu sertéstelepéről, ahonnan Évit már elküldték, nem tudja a gazda fizetni. A törzselhajlásos egyenruhások és az Orbán sem mondott erről semmi.

Évi már szappanozta a kezét, amikor eszébe jutott: néhány hónapja éjt nappallá téve, mennyit győzködte a férjét, hogy a két fiúnak legyen kistestvére. Nagyon vágyott egy babára, megkoronázta volna boldogságukat. Még arra is gondolt, hogy egy kis hitelből megcsinosíthatnák a kis házukat. Ám a férje hajthatatlan volt, hiába vágyott ő is egy picire. Szó sem lehet róla, hajtogatta, amíg nincsenek biztonságban; amíg a napi élelemmel kell küzdeniük, amíg a két fiú taníttatása már-már meghaladja erejüket. Addig nem, mert ebben az országban a maguk fajta emberek semmit nem számítanak, maguknak kell megharcolni a jobb életükért, egyáltalán a létükért.

Évi megtörölte a kezét. Sírva fakadt. Ő tudja, miért.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!