NEHAZUGGY

Miért is jó mindaz, ami most történik a világunkban?

Horn Anna | 2020. Március 30, Hétfő | 10:08

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A járvány – mint minden betegség – rossz oldalát egyre többen tapasztaljuk, a saját bőrünkön. Vagy azért, mert már van beteg szerettünk, esetleg olyan is, akit legyűrt a kór. Vagy azért, mert nehezen értjük meg, hogy otthon kell maradni – összezárva hetekre, esetleg hónapokra a családdal vagy ellenkezőleg, teljesen egyedül. Akár idősen, akár fiatalon, akár egyéb betegségben szenvedőként, akár teljesen egészséges emberként egy teljesen ismeretlen életformára kényszerülünk. Van, akinek az a legnagyobb gondja – konkrét spanyol ismerősöm –, hogy nem tud fodrászhoz menni, miközben a másik, szintén spanyol azon töri a fejét, hogyan tudná anyukájának – aki egyedül él egy kis házban és lábtöréssel fekszik – eljuttatni mindazt az élelmiszert, amit vett neki. Mert anya közölte, van elég baja, a házba ne lépjen be, tegye le a küszöbre a tartós tejet. És ki fogja bevinni, hűtőbe rakni, ki ad egy tál meleg ételt a 67 éves özvegynek? Folyik a szervezés ezerrel, lesz megoldás, ebben biztos vagyok.

A helyzet rossz oldaláról saját tapasztalatom is van. Harmadik hete csak közértbe és gyógyszertárba mehetek, hivatalosan. Napok óta a blokkot is meg kell őrizni, hogy be tudjam mutatni a rendőrnek, hogy most vásároltam, ezért vagyok az utcán. Soha nem voltam klausztrofóbiás, a napokban viszont rám jött egy olyan ellenállhatatlan „ki kell mennem” roham, hogy elindultam vasárnap délelőtt egy közértbe, gondoláván, majd kitalálom útközben, mit akarok venni. Az utcán rosszabb volt, mint otthon. Kísértetvárosban éreztem magam. Három, kutyát sétáltató ember, egy busz és két autó – ennyi volt, amit a félóra alatt láttam. Bevallom őszintén, pucoltam haza, mert egy halott városban rosszabb lenni, mint otthon filmet nézni, könyvet olvasni, beszélgetni a neten bárkivel.

Egy dolog szerintem biztos: teljesen új világ lesz majd egyszer, amikor ez a rémálom véget ér. Jó lenne hinni abban, hogy sokan arra is szánunk időt, hogy végiggondoljuk, mit művelünk a mindennapokban vagy az életünkkel vagy az álmainkkal. Rengeteg elméletet olvastam arról, miért is sújtja a Földet most ez a borzalom, de egyik mellé sem tudom letenni a voksomat, mert pont annyira nem tudom sem az eredetét, sem a „van rá gyógyszer, de még titkolják” eszmefuttatások igazságát, mint amennyire azt sem, esetleg vírushordozó vagyok-e, és ha igen, megfertőztem-e valakit, aki nem éli túl, én talán igen, talán nem.

Arra szeretnék koncentrálni, mennyi minden jó is származik ebből a kritikus helyzetből. Nem tudom fontossági sorrendbe szedni, mert szerintem minden apróság fontos. Például az összefogás, az egymás segítése, legalábbis abban a városban, ahol élek. A harmadik hete tartó, este nyolc órakor, az egészségügyi dolgozóknak szóló öt perces tapsorkán mára azzá vált. A végén az egymást az erkélyekről biztató szomszédok. És kihangosított, az egész utcán hallható zene, amelyhez mindenki hozzájárul énekkel, dobolással, lábdobogással, amivel tud.

Annak is nagyon örülök, hogy a közösségi oldal, amit hosszú ideig elhanyagoltam, mert belefáradtam a receptekbe meg a szelfikbe, arra késztet embereket, hogy érdeklődjenek egymás iránt. Akár csak egy üzenet vagy hívás formájában, de az emberek elkezdtek törődni olyan ismerőseikkel is, akikről évek óta nem vettek tudomást valamiért, most azonban legalább annyit megkérdeznek egymástól: jól vagy?

Március elején olvastam egy hírt, amely szerint a vírus által megfertőzött kínai Vuhan tartomány és környéke felett a műholdak drasztikus légszennyezettség csökkenést mértek. Azóta a bolygó egyre több pontján hasonlókat jeleznek már a tudósok is. Nagy ár, de vajon véletlen-e, hogy az eddig elhunytak éppen a tüdejüket leromboló kór áldozatai lettek? Nem hiszek abban a sok helyen olvasható teóriában, amely szerint maga a bolygó küldte ránk ezt a bajt. Szerintem Földünk rengésekkel, működésbe lépő vulkánokkal, cunamival, egyéb természeti katasztrófákkal védekezik az ember önzése és pusztítása ellen, amikor ezt tartja szükségesnek. Hogy vírust küldene, kizárólag az emberekre, ebben nem tudok hinni, de természetesen várom az ellenvéleményeket.

Még egy, szerintem nagyon fontos dolog: Magyarországon felfedeztem számtalan Hofi-jelölt magánembert. Olyan feltámadt humorérzékkel találkozom a látott és kapott posztokból, hogy tényleg melegséget érzek a szívem környékén, és kezdem azt gondolni, hogy mégsem vagyunk teljesen elveszett – sem nemzet, sem nemzedék(ek).

„…hát, ha ez sokáig tart, vagy elválunk, vagy megint terhes leszek.”

„…életemben nem láttam ennyi férfit bevásárolni, mint ma. Maszkos pasikkal volt tele az Interspar, akik telefonon a fülükön ordibáltak valakivel, a kék és a piros tejföl közötti különbségről, az aloe vera nélküli popsitörlőről, vagy arról, mi a tosz az a csigatészta, mé’ nem jó a másik valami?”

„...basszus, Orbán kiment valami kínai repülőgépet pakolni, láttátok? Tutira azon jött az utánpótlás, mármint vírusból, azóta ugrásszerűen nő a magyar betegek száma.”

„A korona vírus koronát keres, a nevében is benne van, persze, útközben sem akarja hatását csökkenteni, hadd hulljon a férgese az útjából. Tudja valaki a Vár pontos címét?”

Harmadik hete bezárva, arra szeretnék buzdítani mindenkit, keresse meg a jobbik (nem politikai) énjét, tornázzon, olvasson, nézzen nem rémfilmeket, segítsen, akinek tud és legelsősorban vigyázzon magára, a szeretteire és a környezetére, mert ezzel vigyáz mindenki más életére is. Próbálja megtalálni a jó oldalát a rettenetnek, a humor ehhez nagyon sok segítséget nyújthat.

Pár hét múlva lesz – megint, tavaly sem tudtam kihagyni – Hofi Gézánk, mindenki Hofija halálának évfordulója. Az Ő szavaival búcsúzom, és kérek még egyszer mindenkit, vigyázzon magára! Mert mindenkiből csak egy van, ezért is pótolhatatlan. Minden szava ma is ül, minden értelemben:

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!