Április 8,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Nosztalgia, képekkel

Visszatérek ahhoz az ígéretemhez, mely szerint szép és jó dolgokról többet szeretnék mesélni, mint dühöngeni azon, amin nem tudok változtatni, legyen az politika, bezártság, emberi ostobaság.

Egy másik Camino-ról szól ez a több részes írás, és megint csak nem dicsekvésből osztom meg azt, aminek részese lehettem, hanem azért: ne feledjük, hogy a mostani nehéz helyzetben is léteznek csodák a világunkban.

Teljesen politika- és vírus mentes útleírás következik egy 2008-ban megtett perui utazásról, és sokkal régebbről kell kezdenem a történetet. Azért, mert amikor erre a túrára jelentkeztem, több családtagom és néhány ismerősöm megkérdezte, miért költök el rengeteg pénzt egy olyan országba való utazásra, „ahol semmi sincs”. Remélem, aki elolvassa, amit írtam, a végén be fogja látni, hogy Peru egy olyan ország, ahol nagyon sok minden van – szépség és nincstelenség, indián történelmi emlékek és a spanyol hódítók katedrálisai. Van Macchu Picchu –  és a hegyekben élő emberek fagyási sérülésekkel borított arca. Az utóbbi a gyerekeken a leginkább szörnyű. A képeket én készítettem, magamnak, ezért a minőségük olyan, amilyen – de a hangulatot, az érzést, remélem, tükrözik.

Onnan kell kezdjem, hogy gyerekkoromban Apám a kezembe adta Winnetou történetét, nagy hibát követve el ezzel. Onnantól nem volt megállás – mindent tudni akartam az indiánokról, sokkal később is. Ha hinni tudnék valamiben nagyon komolyan, az valószínűleg a lélek újjászületése lenne – mert amikor kamaszként rátaláltam az Inka Birodalommal kapcsolatos olvasnivalókra, úgy éreztem, valamikor közéjük tartoztam.  Mindent elolvastam, amit találtam az inkákról, regényektől a tudományos írásokig. Anélkül, hogy Dél-Amerikának akár a környékén is jártam volna (Kuba volt az egyetlen kivétel), biztosan tudtam, hogy dolgom volt – és kell, hogy most is legyen velük. Hazavágytam, úgymond – nyugodtam ki lehet nevetni emiatt.

És 2008 elején megláttam egy miskolci túraszervező iroda ajánlatát, amelyben pontosan olyan utat ajánlottak, amire vágytam. Három hét, hátizsákkal, fél Perun átívelő utazással, kihívásokkal – és az Inka-ösvény megtételével, gyalog, természetesen.

Nagyon sokba került, de véletlenül volt pénzem befizetni az előleget. Szinte azonnal jelentkeztem az októberi útra, lesz ami lesz alapon, majdcsak összeszedem sok hónap alatt azt a pénzt, ami még kell. Itt fontos elmondani, hogy akkoriban az Inka-ösvényre évente csak 5 000 engedélyt adott ki a perui állam, magányszemélyeknek nem, csak csoportoknak, és a miskolci irodának volt ilyen engedélye. Az út végén megértettem, miért tehetik meg CSAK ennyien a Camino Inkát – rettenetesen nehéz volt. 40 kilométer, 5 nap alatt, hatalmas hegyek és semmi civilizáció kellős közepén.

Elindultunk hát, körülbelül húszan, októberben. Ferihegyen ismerkedtünk össze a csoport többi tagjával. A pesti reptéren nem várt minket senki, mert a túravezetőnk – legyen, mondjuk, Ági – már Limában volt.  Valahogy egymásra találtunk a többiekkel – kevés hátizsákos fanatikus volt hajnal 6-kor Ferihegyen. A jegyek Budapest-Amszterdam-Lima útvonalra szóltak, oda-vissza, persze, de azt egyikünk sem tudta, hogy a hollandiai átszállásra egy óra áll rendelkezésünkre Schiphol repterén. Budapestről sokáig nem engedték felszállni a gépünket, amelyikben már bent ültünk. Soha nem derült ki, miért vesztegeltünk, de tény, hogy Amszterdamban még láttuk a limai gépet felszállni. Nélkülünk és a csomagjaink nélkül.

Nem akarok elveszni a részletekben – a csoport két részletben érkezett meg Limába, mert bár naponta több légitársaság repült Amszterdamból Peruba, nem fértünk fel egy gépre sem, sehogyan sem. A kis csapatom és én 50 órát utaztunk,  konkrétan egy több órás Panama City kényszermegállással, ott töltött éjszakával. Legalább láttunk valamit a városból, miközben kajtattunk a szálloda körül, legalább egy tiszta póló vásárlása céljából. Senkinél nem volt sem fogkefe, sem váltóruha, sem semmi egyéb a kézipoggyászon kívül.

Már bent ültünk a két, propelleres kávédarálóban Panama City repterén, amikor közölték, hogy az egyik motorba belerepült egy madár. Ameddig ki nem szedik, mindenki maradjon a helyén. Három órába telt, mire elindulhattunk.

Ami ilyen nehezen indul, az vajon hogyan fog folytatódni? Aggódtunk, nem is kicsit, de arra jó volt ez a rengeteg elvesztegetett idő, hogy megismertük egymást közelebbről azzal a tucat csoportbélivel, akikkel beneveztünk erre a kalandra.

A csapat másik fele előbb ért Limába, mint mi, szegény Ági kimerülten várt minket a reptéren, senki nem tudta neki megmondani, mikor érkezik meg végre a gépünk.

Lima megismerése akkor kimaradt, annyi időnk volt, hogy egy éjszakát egy ottani szálláson töltsünk, 3-4 ember egy szobában egy panzió-szerűségben, és másnap reggel indulni kellett. A lefoglalt programok és szállások nem várhattak, de már mi sem.

Sokat nem tudtunk meg a perui tömegközlekedésről, mert akkor olyan szinte nem is létezett. A helyiek teherautó-platókra kéredzkedtek fel, az utak szélén állva és várva a megfelelő településre tartó kocsikra.

Nekünk saját járgányunk volt: egy átalakított kamion.

 

Az ablakok alatt, egymással szemben két sor pad, alattuk rekeszek a hátizsákoknak. Mint a képen is látszik, a kamion alsó részében élelmiszert, sátrakat, összecsukható székeket és asztalokat, egyebeket tároltunk, egy szinte teljes mozgó háztartás tetején utaztunk. Angol sofőrünk nagyon jó fej volt, mindent együtt csinálunk a megállóhelyeken, az avokádó-salátától a – bocsánat – lehetséges pisilni való elvonulás lehetőség kereséséig.

Délnek indultunk Limából, hogy eljussunk egy szép hosszú útvonal végén Cuzcóba. Az első elképesztőségre pár órát kellett csak várni, és máris ott álltunk egy magasles-szerű kis toronyban, ahova egyszerre csak néhány ember fért fel, és ez tárult a szemünk elé:

 

A becslések szerint 2 000 éves Nazca–vonalak, amelyek eredetéről, értelméről, jelentéséről a mai napig vitatkoznak a tudósok és kutatók. Elképesztő látvány, olyan csoda, amelynek a megfejtésére még nem került sor.

Amikor mindenki eltelt a látvánnyal, egy közeli kis reptérről, a turistákat reptető négyszemélyes, egymotoros borzalomból fentről is megnézhettük az állatfigurákat, növényeket, embereket ábrázoló rajzokat. A pilóta bácsi – szakállas, jókedvű bennszülött – láthatóan élvezte a munkáját, ide-oda döntötte a gépet, mondván, így  jobban láthatjuk a rajzokat a minősíthetetlenül kicsi és piszkos ablakokból.

Négyünk közül ketten furcsa zöld arcszínnel büszkélkedhettek a leszállás után.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.