Szeptember 30,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Tizenegy betű

Arankám! Hozzál má’ még egy fröccsöt nekem! De most ne olyat, mint az előbb. Az túl savanyú volt, csak olyan „éppen hogyot” csinálj! – szólt Janó bácsi a fotelból és kinyújtotta felesége felé a poharat.

Aranka néni letette az állólámpa tövébe a keresztrejtvényét, szuszogva felállt, és kiment a konyhába fröccsöt gyártani. Most még jobban figyelt, hogy mennyi bort tölt a pohárba, majd ráeresztette a szódát. A szifon fröcsögve lehelte ki a lelkét.

Janó bácsi a távirányítóval babrált. Valahogy sehogy sem találta a nótacsatornát. Aztán egyszer csak rálelt, fel is tűnt a képernyőn egy elhasznált táncdalénekes valami rózsáról dalolva. Aranka néni meg közben egy megértő mosoly kíséretében a kezébe nyomta az üvegpoharat.

Nagyot húzott a férfi, elégedetten törölte meg kockás ingujjával a száját. – Látod, Arankám! Ez az igazi! Így szeretem. Bár a szóda már kicsit gyenge, legközelebb csinálj hozzá újat. De most már ez is jó lesz – és a tévé felé fordította fejét.

A lámpa alól felvette keresztrejtvényét a pufók asszony. Paradicsom, tizenegy betű… Lehuppant a karosszékébe és újra kurblizta agytekervényeit. Nehezen kaparta elő a mélyből a szavakat, de érezte, hogy a feladat megolajozza csikorgó memóriáját. Vízszintes, függőleges. Már majd’ a felével végzett. A skandináv rejtvényeket szerette, azokat, ahol a picurka négyzetekben áll a feladványként megadott szó. Ha eltalálta a helyes megfejtést, egészen műveltnek érezte magát. Talán még egyszer egy tévés vetélkedőbe is benevez.

A betűk csaknem megtöltötték az összes rubrikát, amikor megcsörrent a telefon. Ancsáék jelezték, hogy jönnek. Összerezzent Aranka néni. Vasárnap délután volt. A csirkepaprikás maradéka nem lesz elég a lányáéknak – gondolta –, különben is, estére is kell abból a Janónak. Olyan jóízűen ette.

Felkászálódott a karosszékből, kicsit meghúzogatta fájós derekát és kiment a baromfiudvarba. Negyed óra múlva egy kopasztott csirkével tért vissza, amiből kisvártatva meg egy nagy halom, illatozó rántott hús lett. Épp idejében. Már a kötényét oldotta, amikor betoppant a család.

Szempillantás alatt eltűnt a hús. Aranka meg nem állt a konyhakredenc és az étkezőasztal között. Kávét hozott, jó erőset. Magának is töltött egyet, mikor sóhajtva elhelyezkedett a hokedlin. – Milyen süteményt sütöttél nekünk? – csivitelte a hároméves Zsófika, mire apja rászólt. – Mér’ nem hagyod má’ békén nagyanyádat? Most ült le! A férje személyében előlépő védőügyvédet viszont Ancsa tromfolta le: – Hagyd már! Anyu csak akkor boldog, ha elláthat minket. Nézd már, most is hogy nevet!

És tényleg, Aranka néni arcán egy halvány mosoly futott szét. Aztán felegyenesedett, kiment a kamrába, kekszmorzsát, kókuszreszeléket meg lekvárt hozott elő és míg a társaság fecsegett, összeütött egy gyors süteményt.

A desszertnek sem jutott több idő, mint a rántott csirkének. A három unoka, a lányáék, meg a nagy étvágyú Janó pillanatok alatt elpusztította. Ő meg összeszedte a mosatlant, megegyengette fájós derekát és leült a családja körébe. Alig ért a székhez, amikor a három gyerek közül a leghuncutabb, a kis Zsombor bújócskázni hívta. Ellenkezett, talán csak megszokásból, talán csak fájós csontjai miatt, de a végén nagyon ügyesen elrejtőzött a függöny mögött. Nem is találta volna meg soha a kisfiú, ha Aranka egy halk puffanással nem ér arccal földet.

Ott feküdt élettelenül az asszony. Keze-lába szerteszét, valami végtelenül groteszk, nevetséges pozitúrába rendezve. Szoknyája is illetlenül felcsúszott a térde fölé, a kiérkező mentősök igazgatták el rajta.

De Aranka nénit, született Mányai Arankát ez nem érdekelte. Addigra ő már egy vakítóan fényes ösvényen lépdelt. Évek óta most érezte először könnyűnek magát. Nem szuszogott, nem fájdította a derekát. Rémlett, talán látja is Janót, Ancsát meg a gyerekeket, akik mintha messziről integettek is volna neki, de most annyira szép volt minden, hogy nem volt szíve otthagyni a helyet. Még soha életében nem volt ennyire önző, ennyire szabad és még sosem volt ennyire boldog egyedül. Nem is akart már sehová sem menni.

Paradicsom, tizenegy betű – villant az agyába és képzeletben már írta is keresztrejtvény 27-es vízszintes sorába a megfejtést: mennyország.

– Arankám! Hát mé’ hagytál itt! Ki fog nekem most már fröccsöt hozni? – zokogott fel őszinte fájdalommal Janó bácsi hangja a háttérben sírdogáló család kórusából.

A ragyogó táj halványodni kezdett, a szoba és az ijedt hozzátartozók képe viszont egyre élesebb lett. A könnyáztatta, barázdált férfiarc láttán az asszonynak szörnyű lelkiismeret-furdalása támadt. Tétován megállt a sugárzó fényben, majd engedelmesen visszafordult.

Az újraélesztést végző mentősök csak annyit láttak, hogy erőtlenül szóra nyílik a szája és a másfél percig özvegy urának halkan odasúgja:
– Jól van Janó, jövök már. Majd csinálok friss szódát.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!