NEHAZUGGY

Ez van, és ki tudja, mi lesz még

Horn Anna | 2020. Március 19, Csütörtök | 18:03

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Spanyolország a jelenlegi járvány-statisztikai adatok szerint világbajnoki bronzérmes a megbetegedések, a terjedés gyorsasága és egyéb mutatók szerint is.

A vírus önmagában is nagyon nagy baj, és számomra még nagyobbnak tűnik az a jelenség, amit kivált az emberekből. Nem, nem a pánikra és hisztériára gondolok csak, hanem azokra a tünetekre, amelyeket nem csak ebben az országban látok.

A legnagyszerűbb spanyol tapasztalattal kezdem. Napok óta, a vészhelyzet kihirdetésének éjszakájától kezdve este nyolckor az egész országban kiállnak az emberek az ablakukba, a teraszukra, és öt percig tapsolnak, fedőket vernek, mindenfélét kiabálnak, még Viva España!-t is. Az elismerés az egészségügyi dolgozóknak szól, aki helyt állnak a mostani időszakban, mindenkinek jut belőle, azoknak is, akik közülük már betegen karanténba kényszerültek.

Ezzel majdnem ki is merül a jó tapasztalatok listája, bár a fegyelmezettséget azért még hozzáveszem. Tényleg kiüresedtek az utcák, tényleg mindenki otthonról dolgozik, aki tud. Aki nem, azzal még nem lehet tudni, mi fog történni később. Most olyan eszement tempóban terjed a betegség, hogy egyelőre mindenki örül annak, ha még egészséges; ő is, a szerettei is.

De a naturaleza humana, ahogy ők maguk szeretik nevezni, vagyis az emberi természet minden megnyilvánulása napvilágra került az elmúlt 5-6 napban, és nem sok szépségét mutatta be.

Egy teljesen épeszűnek és normálisnak vélt jó ismerősöm – építőipari vállalkozó, nem a fiatal korosztályból – felhívott, és maszkot ajánlott megvételre (itt is hiánycikk elég sok patikában). Kicsit beszélgettünk. Elmondta, hogy hetekkel ezelőtt felvásárolt nagyobb mennyiségben minden festéket árusító boltban védőmaszkokat, mondjuk, egy euróért, nekem ötért kínálta, akciósan, egyébként tízért árulja a neten. Fogy a készlete, elégedett. Hánynom kell az ilyentől, már elnézést. Nem is értette, amikor megpróbáltam elmondani, mitől ocsmány, amit csinál.

A közértek sok polca üresen tátong, nem részletezem, sok országban ugyanígy van. Elvileg két ember sem mehet együtt sehova, így összefogtunk a házban, minden nap elmegy valamelyikünk bevásárolni, és hoz a többieknek is, amit kérnek. Tegnap én voltam a soros, és a közértben egy olyan jelenetnek voltam a tanúja, amit azóta sem tudtam feldolgozni. Egy hatvan körüli férfi tajtékozva ordibált egy huszonéves bolti eladóval, aki éppen egy üres polcra rakta fel a frissen érkezett tojásokat. A párbeszéd legelejét nem hallottam, csak a fiatal lány válaszát, amely szerint „ma sem kaptunk még”. A férfi feje elvörösödött, üvölteni kezdett, hogy ötödik napja nem tudja megvenni a kedvenc arcszeszét, ami neki nagyon kell, mit képzel mindenki magáról? A maszkos, gumikesztyűs fiatal, tovább pakolj, de még mindig mosolyogva azt válaszolja, hogy az elsődleges fogyasztási cikkek szállítása élvez prioritást, vagyis tej, kenyér, hús, hasonlók. Baromarc tovább kiabál, minősíthetetlen szavakkal ócsárolva a bolt dolgozóját, mert a megszokott olcsó WC-papírjából sincs egyetlen tekercs sem.

Itt már nem bírtam tovább, otthagytam a jelenetet. Csak kevés dolgot kellett vennem, elindultam a pénztárhoz, amely előtt egyméterenként felragasztott csíkok jelzik, hogyan kell sorba állni. Alig volt előttem egy-két ember, gyorsan végeztem.

Hazafelé az utcán egy felháborodott többmázsás asszonyság állta utamat, aki azon lamentált, miért vannak bezárva a lottózók. Hátha nyert, és nem is tudja. Még tartott a türelmemből, azt javasoltam neki, nézze meg az interneten, nyert-e valamit, és ha igen, majd amikor kinyitnak az irodák, biztosan megkapja a pénzét. Úgy nézett rám, mint egy hülyére, és azt mondta, bolond vagyok, a szocik (szocialista koalíciós kormánya van az országnak) úgyis megint ellopnak mindent.

No comment, ott is hagytam, még kiabált valamit utánam, de már nem is figyeltem oda.

Aztán az utolsó tegnapi pofon az volt, amikor az utcánk sarkán valaki rám ordított, hogy mi a f@sznak mászkálok maszk és kesztyű nélkül az utcán? Mert nem vagyok beteg, papírom van róla (tényleg van) – válaszoltam, és majdnem sírva értem haza.

Minden rosszat kihoz sok mindenkiből a mostani állapot: a betegség, a bezártság, a félelem, a tudatlanság, a pánik. És még tíz nap van hátra az első vészhelyzetből. Ami ki tudja, hányszor kell, hogy meghosszabbításra kerüljön.

Ha nem fal fel minket a betegség, majd kicsináljuk saját magunkat és egymást? Ha elveszítjük emberi mivoltunkat, nagyobb az esély a túlélésre? Vagy csak az számít, hogy „ÉN”, semmi más?

Nem tudom a választ, de tartok tőle, hamarosan megtudom.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!