Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Olasz sapka, török átok

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Többnyire optimista vagyok – sokak szerint olykor túlzottan is -, ám az elmúlt pár nap után inkább elkeseredett lettem.

Megpróbálok nekifutni még egyszer annak, hogy elmondjam, véget kell vetni ennek az ordas gyűlölködésnek egymásközt. Most. Legkésőbb most, amikor közösen vagyunk bajban.

Az eset még pénteken történt Budapest belvárosában. Vissza kellett szaladnom otthonról egy, a tőlem kétszáz méterre lévő boltba. A hajam egy maréknyi csapzott copf volt a fejem tetején futás után, ahonnan éppen hazaértem. Az ajtóból visszanyúltam egy baseball sapkáért és alá igazgattam a vizes hajam. A gyalogátkelőhelyen szembe jött velem egy negyven körüli, jól szituált nő, aki rám nézve arrébb rántotta a kislányát és annyit mondott undorral az arcán: „Takarodnál inkább haza innen!”. Nagyon ritka pillanat, amikor nem tudok reagálni valamire, de akkor nem tudtam. Lefagytam. Közben átértem a zebrán, a szemközti portálüvegben megláttam magam, a sapkámon egy óriási ITALIA felirattal. Megfordult velem a világ.

A testvérem Olaszországban élő fiára gondoltam, aki válogatott sportoló. Mindenki pechére küzdősportban, így nem lehet kirúgni sem a lábát lassan húsz éve, hogy egyhelyben maradjon, de most, második hete fegyelmezetten viseli azt, hogy be van zárva. Rá is vonatkozott vajon a megjegyzés? Mindenkire, aki olasz, vagy akit annak hisz a kishölgy?

Amikor vasárnap futni indultam, automatikusan nyúltam fel egy baseball sapka után az ajtó melletti fogasra. A sok közül az olasz sapkám akadt a kezembe. Elbizonytalanodtam egy pillanatra. Lehet, hogy ez lett az új csador, szivárványos táska, CEU-s kitűző, amire ugranak majd az emberek? Hát nem, én biztos nem hagyom. Ha valaki ugrik, hát ugorjon! Fejembe húztam és elindultam.

Átfutottam Budára és – betartva a saját szabályaimat – haladtam azoknak az emelkedőknek, lépcsőknek az irányába, amikről tudtam, hogy üresek lesznek. Közben a pénteki sztorira gondoltam. Eszembe jutott a sapkám története, amitől összeszorult a torkom és egyre nehezebben kaptam levegőt.

2004. nyara volt. Egyik barátnőmmel és a lányommal voltunk Rómában.  Éppen akkor, amikor az al-Kaida közleményben fenyegette meg Olaszországot. Már itthon feszültség volt a családban, hogy mekkora felelőtlenség most odamenni, és még egy négyévest is magammal vonszolni Róma utcáira. Nem éreztem annak. Nem vagyok hajlandó előre rettegni semmitől.
Az utcákon, a katonai járművek és géppisztolyos katonák ellenére a megszokott forgatagot találtuk. A mindig hangos olaszok, és a látványtól megrészegült turisták tömege hullámzott a nevezetességek környékén, fegyelmezetten viselve a szigorításokat. Fémdetektoros kapuk, személyes átvizsgálások, táskák leadása, végeláthatatlan sorok mindenhol. Mindeközben iszonyatos hőség. Mi farmerben voltunk, fedett vállakkal, hogy az előírásoknak megfelelően legyünk eltakarva majd a Szent Péter Bazilikában. Szédelegtünk a tűző naptól, amikor észrevettem, hogy nem messze egy srác baseball sapkákat árul. Ez életmentő lehet  – gondoltam – és odamentem a karomra olvadt gyerekkel, hogy megkérdezzem, hogy mennyibe kerülnek. A fickó mindenféle számokat hadart, és közben azt kiabálta – a megszokott gesztikuláció kíséretében -, hogy mennyire szerencsés, hogy nála vásárolnak a tér legszebb lányai (mindenkinek ezt mondta előttünk is persze). Olaszok – legyintettem nevetve. Imádom őket, de kicsit le voltam strapálva akkor a bájolgáshoz, és a mosolyra rendezett fogsorom mögül azt mondtam halkan magyarul: „Csak azt mondd, hogy mennyibe kerül baszd meg?”. „Ah, tu sei ungherese? – kiáltott fel lelkesen  – A legszebb nők mindig azok. Tudhattam volna! A legszebb város Budapest. De szeretem! Tessék, ajándék!” – mondta olaszangolul és a fejemre nyomott egy sapkát.

Ez a sztorija az elnyűtt, agyonmosott, ám mára már a futós berkekben védjegyemé vált sapkának. Ez verte most ki Budapesten a biztosítékot. A sapka, amit a terrorfenyegetettség közepén, ingyen kaptam Rómában, csak azért, mert magyar vagyok.

Ahogy erre gondoltam elkeseredett és ideges lettem. Alig tudtam futni, kapkodtam a levegőt. Éppen a legmeredekebb utcán, a Gül Baba utcán kellett felküzdenem magam. „Na tessék! Pont itt pörög majd túl a pulzusom. Itt ájulok majd el . Török átok, olasz sapka. Veszélyesen élek…” – gondoltam.

Amikor felértem, csináltam a futós csoportomba egy szelfit, amin észrevettem, hogy mindezek mellé a bécsi maraton hivatalos pólójában vagyok – ami az idén sok más versennyel együtt a járvány miatt elmarad -, a fülemben pedig Oláh Ibolya arról énekel, hogy minden volt már, csak „megfelelő fehér ember” nem. Erős, metaforikus pillanat volt.

Hihetetlen számomra, hogy mennyien vannak, akik még most is erőből gyűlölnek mindent és mindenkit, határokon innen és túl. A sapkám feliratát és vele együtt engem is éppen. Ellenség lett az unokaöcsém hazája, ahol most pont azt a megfeszített küzdelmet vívják a járvánnyal, amit mi fogunk néhány nap, vagy hét múlva… Vajon hogy lehet, hogy nem fogják fel sokan, hogy most csak egy ellenség van? Egy vírus, aminek mindegy, hogy milyen nemzetiségű, vallású, politikai meggyőződésű vagy. Nem válogat. Kezelni, megfékezni is csak együtt lehet.

Idióta mindenki, aki ezt nem látja – dühöngtem magamban tehetetlenül – és futottam haza a nemzeti lobogókkal borított üres utcákon.

A Parlament előtt csak néhány tucat ember lézengett március 15-e délutánján. Főleg turisták. Gumikesztyűbe izzadt kezeikkel próbáltak fotókat készíteni maszkos arcaikról a mi nemzeti ünnepünkön.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.