NEHAZUGGY

Az Út (Második rész)

Az Út során a napi rutin: reggel felkelsz, összetekered a hálózsákod (a kopasz matracra időnként adnak lepedőt, de különösebben nem jellemző), és elindulsz. Szeptemberben még félig sötét van ilyenkor, de ahogy haladsz az Úton, egyre többen bukkannak fel. Szinte mindenki hallgatagon baktat, van aki felgyorsít, mert piszok fontos elsőnek odaérni… mindegy, hova. A következő reggelizőhelyre, szállásra, internetkapcsolódási ponthoz. Mert sokaknak még mindig nem esett le, hogy nem erről szól az Út. Itt lényegtelen, mi történik a nagyvilágban. Itt az a lényeg, érted-e, mi történik veled. Én egyetlen fotót sem készítettem, egyetlen hírt sem olvastam el az alatt a hónap alatt. Csodálatos volt kívül maradni a taposómalomból.

Ha akarod, egyedül mész tovább, ha úgy hozza a kedved, valakikkel együtt. Ők lehetnek bárkik. Most azokról fogok írni, akikkel volt szerencsém néhány óráig, napig, szállásig együtt létezni egy olyan valóságban, amely azóta is tartja bennem a lelket, amikor már azt gondolom, valami a sok bajom közül úgyis gyorsan végez velem.

Valahol mellém keveredett egy német srác, két nordic-walking bot volt a csuklójához kötve, és a hátizsákja mérete háromszor akkora volt mint, az enyém, a súlya nem. Csendben róttuk a kitaposott utat, amikor egyszer csak megszólalt:

Tudod, Ursula azt mondta, hogy merev vagyok. És fantáziátlan. És unalmas. És hogy csináljak már valamit, amitől belém szeretne… Szerinted belém szeret, ha megtudja, hogy jártam a Caminón?

Annyira nyilvánvaló volt a fájdalma, hogy csak annyit tudtam mondani: nem tudom, van-e mód arra, hogy Ursula beleszeressen. Sok egyébről is beszélgettünk még, azután előre sietett, legközelebb sok nap múlva találkoztunk. Sokkal jobb színben volt, megölelt, és azt mondta: Ursula biztosan bele fog szeretni.

Az Úton az első, mindent megelőző kérdés (kivéve, ha láthatóan sérült vagy) „Where are you from?”, azaz Hová valósi vagy?

A válaszom, mely szerint magyar vagyok, meg kell mondanom őszintén, nem sok nyomot hagyott a társaimban, uniós tagország voltunk ugyan akkor már néhány éve. Tulajdonképpen az volt a kérdés lényege, tudunk-e kommunikálni bármilyen nyelven? Ha igen, összedobunk-e egy közös vacsorát, beszélgetést, vagy már mindenki annyira fáradt, hogy inkább betolja az arcába az energiabombának számító olajbogyós zacsi tartalmát, meg a tábla csokit, és elmegy aludni.

Az egyik útitársam egy harminc alatti osztrák szakács fiú volt. Aki tudott köszönni magyarul, káromkodni is, és mindig fülig ért a szája. Több nyelven beszélt és gyorsabban ment, mint sokan mások. Akik mellett elment, megkérdezte, hol állnak meg legközelebb. (Akkora utat teszel meg naponta, amennyit tervezel, vagy bírsz, átlagban 8-10 kilométerenként van szálláslehetőség.) Mire odaértünk, Franz már elrobogott a közértbe, bevásárolt, és rotyogott valami nagyon finom illatú kaja a közös konyhában – sok ember számára. Azt főzött, ami éppen eszébe jutott, annyi embernek, amennyinek akart – ha többen ültük körül az asztalt, seperc alatt összedobott egy olyan laktató egytálételt, hogy a mindenhol kapható háromfogásos zarándok menüvel sem tudtál volna jobban eltelni. Több ilyen esténk volt, amiket tényleg bearanyozott a lankadatlan jókedve, segítőkészsége, barátságossága. Azután soha többet nem láttam.

Két angol hölgy, testvérek, ötvenes éveikben járó tanárnők. Harmadszor jöttek el, mert csak tíz napra tudtak minden alkalommal elszabadulni. Ott folytatták az Utat, ahol előző évben abbahagyták. Semmivé olvadt az angol tartózkodásuk, amikor bakancs-levétel után, mindenki a vízhólyagjait vizsgálgatta, azon tanakodva, holnap hogyan indul el újra. Egymásnak adogatott mindenki ötleteket, tapaszokat, kinek mije volt, caminóul magyarázva és segítve egymást. Nem lettünk közeli barátok, de jókat beszélgettünk az alatt a pár nap alatt, amíg együtt meneteltünk.

Több száz kilométer után, egy viszonylag nagy városban, a szállás előtt egy mentőautó állt. Rossz érzés ilyet látni, főleg egy olyan szakasz után, ahol egy Gellért-hegy magasságú valami ösvényén a sziklához tapadva lehet csak haladni, alattad sok sávos autópálya, benned meg a veled született tériszony.

A szálláson egy  fiatal olasz lányt láttak el a mentősök – ínszalagszakadás, vége a kalandnak. A huszonéves törékeny áldozat leplezetlenül sír, és nem csak a fájdalom miatt. Nem mehet tovább, kórház, nincs mese. Nem használ a vigasztalás, hogy jövőre vagy bármikor visszajöhetsz – neki ezt az utat most kellett volna megtennie.

John 73 éves, bottal jár, és ÖTÖDSZÖR jött el Ausztráliából a Caminóra. Nem egyedül – a fiatal kislány unokájával, aki cipeli a kettejük cuccát tartalmazó hátizsákot. John rákos, gyógyíthatatlan, és azt vallja, hogy ha itt kell meghalnia, még mindig jobb, mint valami hospice-ban. Elképesztő az az összhang, ami közte és az unokája között van: egy szemmozdulatból tudja a lány, miben segítsen Nagyapónak.

Harmincas finn házaspár, olyan magasak és nem vékonyak, hogy a 20 kiló/fő hátizsák iskolatáskának tűnik a vállukon. A szálláson elkezdenek szelektálni – nem kell két farmer fejenként, nyolc pulcsi sem, croxx-papucs sem. Összecsomagolják a felesleget egy nagy kartondobozba, és feladják a Santiago de Compostellai főpostára. Ott majd megtalálják.

Rengeteg embert, életet és sorsot sodor az Út eléd. Úgy tudsz beszélgetni vadidegen emberekkel akár a legintimebb dolgokról is, ahogy időnként a legjobb barátoddal sem. Mert talán soha többet nem találkoztok, a keresztneveden kívül semmi mást nem tud rólad, és ez pont jó így.

Szerencsés voltam, a vízhólyagok engem megkíméltek, a vállam ugyan sajgott a pocsék pántok miatt, de rendületlenül tudtam haladni. Változó távokat, napi 20-30 kilométert tettem meg, legtöbbször egyedül. A víz az egyik legfontosabb dolog, vagyis az, hogy mindig legyen nálad, ezért sok ivókút található szinte mindenhol. Egyetlen szakaszra emlékszem, egy navarrai puszta fennsíkon, ahol 17 kilométeren semmi sem volt: sem település, sem kút, sem árnyék. Nehéz volt, még szeptemberben is.

Így ment ez egészen León városáig (több mint 500 kilométert tettem meg addig), a fizikai fáradtságon kívül semmi bajom nem volt. A város előtt megtöltöttem a palackomat egy kút vízéből. Beleszerettem a városba, mert egy nagyon jó hangulatú hely, de másnap reggel elindultam tovább. Már néhány kilométer után, ismét hegyek közé érve, éreztem, hogy valami nem gömbölyű. Csikart a hasam, kivert a víz, és lépésről lépésre egyre nehezebb volt haladni. Tizenhárom kilométer tudtam megtenni aznap, és majdnem ájultan, szó szerint beestem a szállásra.

Egy angol házaspár működtette a kicsi szállást, minden Istenek áldják meg őket. Azonnal ágyba fektettek, levetkőztettek, és Colát hoztak. Akkor már rázott a hideg, magas lázam volt és iszonyatos hányingerem. Alig tudtam elérni a mellékhelyiséget, ahol lent is, fent is minden kijött belőlem, aminek bent kellett volna maradnia. Soha életemben nem voltam olyan rosszul, mint akkor. Másfél órát töltöttem a kuckóban, és teljesen legyengülve másztam vissza az ágyba. A szállásadóknak nem kötelességük gondoskodni még a betegekről sem, de Maryann és a férje kétóránként hozott egy falat rizst, kétszersültet és az elmaradhatatlan Colát. Addig ültek mellettem felváltva, ameddig valamit be tudott fogadni a gyomrom. Két éjszakát kellett ott töltenem, annyira legyengültem.

Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen eset, volt, aki kórházba került a zarándokok közül. Ősz lévén, műtrágyázták a földeket ki tudja, mivel, és a méreg beszivárgott az ivókutakba. Ennek több tucat beteg lett az eredménye: volt, akinek innen nem volt tovább.

Galícia tartomány elejétől kezdve az Út melletti kilométerkövek így jelzik, mennyi van még hátra: 175, 5 km. 175 km, 165,5 km és így tovább. El sem tudom mondani, milyen érzés több mint 600 kilométer után tudni azt, hogy „mindjárt” odaérek.

Annak a tartománynak a szállásai voltak a legmegrázóbbak, az összes átélt élmény után is. Önkormányzati tulajdonú betonförmedvények, a vassodronyos ágyak nem mindegyikére jutott matrac, a koedukált, nyitott zuhanyozók – valakit meg kellett kérni, hogy tartsa a törülköződet, mert még fogas sem volt. Viszont a cél annyira közel került, hogy már semmi sem számított. Összeszorított fogakkal vettük tudomásul, hogy nincs konyha, sem semmi egyéb lehetőség akár csak egy teát is főzni reggel.

Pár évvel az én ottjártam előtt rettenetes erdőtűz pusztított Santiago de Compostella környékén, az Út utolsó szakszán. Magas kopasz fák, leégett növényzet, szinte kihalt és rémfilmbe illő természeti körülmények között gyalogoltam az utolsó napomat. 42 kilométert voltam kénytelen megtenni, mert a korábban létező erdei szállás is leégett.

Ma sem tudom, hogyan tettem meg egy nap alatt ekkora távot. Csak arra emlékszem, hogy kibukkanva egy hegytetőn, előttem feküdt Santiago de Compostella, a fényeivel, és a katedrálisával. Nyílegyenes, soklépcsős kiépített út vezetett tovább az ottani zarándok központba, amelynek tetején egy hatalmas sárga neonkagyló világított.

Hanyatt vágtam magam ott és azonnal ráfeküdtem a hátizsákra, már nem érdekelt semmi, és éjjel fél kettőkor – egy hónap után először – felhívtam a gyerekeimet. Sírtam és nevettem egyszerre, és csak annyit tudtam mondani: Megcsináltam. Megérkeztem.

Azután lementem a sok lépcsőn, bekopogtam a 24 órán át nyitva tartó irodába, ahol egy széles mosolyú fiatalember várt.

– Where are you from?

– From Hungary.

– Isten hozott.

Bizony. Magyarul. És annyira őszintén hangzottak ezek a szavak, hogy elsírtam magam.

Beütötte az utolsó pecsétet az igazolványomba, a kezembe nyomott prospetusokat a lehetséges szállásokról, és búcsúzóul megölelt.

Az aznap éjjeli szobám 28 négyzetméteres volt, nem öt euróba került, de ágyneművel, két négyzetméteres SAJÁT zuhanyzóval, törülközőkkel rendelkezett. Visszatértem a civilizációba, és úgy aludtam, mint a bunda.

Másnap reggel elbattyogtam abba az irodába, ahol megkaptam a gyönyörű papírt a nagyszerű teljesítményemről. Amelyet ma is őrzök, de amelyik semmit nem árul el arról, ki mindenki kérdezte meg tőlem, ha leültem pihenni, hogy baj van-e, segítsen-e valamiben. Az oklevél azt sem tartalmazza, mennyire féltem, amikor tök egyedül álltam egy folyó partján, és csak lépőköveken lehetett keresztül jutni a folyón. Majdnem belehaltam, annyira féltem átkelni azon a pár méteren. Az sem látszik azon a merített papíron, mennyivel jobban megragadott egy XI. vagy XIII. századi egyszerű kolostor, mint Burgos aranytól roskadozó katedrálisa.

Mindenki, akivel találkoztam az Úton, hozzáadott valamit az életemhez. Sokan voltak – és minden olvasónak azt kívánom, hogy legyen részese ennek az élménynek. Egy hétre, kettőre, bárhonnan indulva, bárhova akarva eljutni. Csak tegye meg saját maga számára azt, hogy egy összetartó, egymást segítő, hátizsákos csóró tömegben megtaláljon válaszokat olyan kérdésekre, amelyeket talán ma még meg sem tud fogalmazni.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább