NEHAZUGGY

Az Út (Első rész)

Olyan sok förtelemről írtam az utóbbi időben, hogy lélektisztítás következik. Garantáltan politikamentes, bár emberi gyarlóságoktól sajnos nem teljesen.

Több mint tíz évvel ezelőtt, egy kerek születésnap alkalmából megajándékoztam saját magamat. Korán el kellett kezdeni a szervezést, mert ősszel, egy teljes hónapra kiszakadni a munkából nem könnyű dolog. Ám ha az ember nagyon szeretne valamit, megtalálja a megoldást (vagy nem).

Az volt az ajándék, hogy a születésnapomat Santiago de Compostellában ünnepelhessem, majdnem 800 kilométer gyaloglás után. Igen, az El Caminóról lesz szó, annak is a francia útvonaláról.

Az előzményekről, röviden. Az évezred elején Magyarországon egy nagyon jó barátom a segítségemet kérte – dokumentumfilmet akart készíteni erről a zarándokútról, és együtt készítettük el a pályázatot, amelyet a film finanszírozására adtunk be. 30 millió forintból meg tudtuk volna csinálni akkor, kicsi stábbal és egy valódi magyar zarándok-főszereplővel. Az ötletet eltolvajkodták, és mások meg is csinálták. Mármint valami egészen mást csináltak, mint amit terveztünk. Mi természetesen kimaradtunk az egészből.

De én nem tudtam kitörölni az agyamból mindazt, amit a tervezett film kapcsán elolvastam láttam, Shirley McLaine-től kezdve a sokkal kevésbé ismert nevű zarándokokig. Semmilyen vallás követője nem vagyok, és az El Caminónak nem is a vallásos vetülete ragadott meg az előkészítő tanulmányok során, hanem az olyan hangulatú beszámolók, amelyektől az emberben feltámad az életkedv. Eldöntöttem, hogy stáb nélkül, egyedül végigcsinálom. Ami nagyon fontos: nem dicsekvésből osztom meg a tapasztalataimat, hanem azért, hogy kedvet csináljak. Természetesen, büszke vagyok arra, hogy megtettem az Utat, mint ahogy arra is, hogy az egyik fiam követte a példámat. A lényeg az, hogy olyan négy hét volt ez, ami felejthetetlen. Szerintem mindenkinek. Akkor is, azóta is. Ezt próbálom meg elmesélni.

A felkészülés során megtudtam, hogy bár ma több Út is van Spanyolországon belül, az eredeti, az „ősi”, több király által is bejárt útvonal az El Camino Francés. 781 kilométer: Franciaországból Santiago de Compostelláig. Ha már csinálunk valamit, csináljuk rendesen, ha lehet – gondoltam, és eldöntöttem, hogy ezt járom végig.

Minden felkészülés alapja a jó minőségű bakancs, hátizsák és legalább közepes fizikai állapot. A bakancsot hónapokkal azelőtt beszereztem, a pesti Körúton flangáltam benne, legyalogolva a Blahától a Margit-szigeten át Óbudáig, a nyári melegben. Néztek is rám, mint a vadalmára, de nekem „célom volt”. Amikor Anyukám meglátott az Óbuda tetején lévő házunkban, és meglátott izzadtan, csatakosan a 35 fokban, júliusban, csendben annyit mondott: nem vagy te normális. (Nézőpont kérdése.)

Három hónap alatt betörtem a bakancsot – kiváló minőségű, nem csillagászati árú, remek cucc volt. Hála annak a nagyszerű szakembernek, akinek elmondtam, mire kell, és aki a megfelelő, bakancsba való zoknikat is segített kiválasztani. Ez itt nem a reklám helye – de nem is titok, hogy mountexnek hívják a boltjaikat, és az én tapasztalatom szerint nagyon értenek a szakmájukhoz. Mind a bakancs, mind a zoknik a mai napig megvannak, tizenév után is használhatóak.

A hátizsákkal nem volt ekkora szerencsém, rosszul választottam. Minden szavahihetőnek tűnő információ szerint a testsúlyod legfeljebb 10 százalékát vagy képes hosszú távon magadon cipelni. Nekem hat kilós hátizsák kellett, de amit kiválasztottam, nem volt rendesen párnázott vállszíjjal ellátva. Megfizettem a tanulópénzt, egy egész hónapon keresztül.

Mi kell egy egyhónapos útra? Elvileg rengeteg minden. Viszont az lett, hogy csak a hálózsák, egy szandál, egy váltónadrág, pár póló, egy-két melegebb pulcsi, esőkabát, és amennyi lehet az alsóneműből. Meg is telt velük a később kínzóeszköznek bizonyuló vakarcs hátizsák.

Budapesten az indulás előtti pár hónapban ahova csak lehetett, gyalog mentem, az autómat boldogan használták a gyerekeim. A tárgyalások előtt a bakancsot körömcipőre cseréltem, és pont normális ügyvezető igazgatónak tűntem.

A francia Út a Pireneusok lábánál kezdődik, egy Saint Jean Pied de Port nevű falucskában, ott van az első „állomás”. Eljutni oda nem egyszerű, ezért a legbonyolultabb utat választottam. Ha már kihívás, legyen nagy. Budapestről Barcelonába repültem pár napra, gondolván, onnan egyszerűbb átjutni Franciaországba. Ott érdeklődtem ennek lehetőségeiről Gaudi- és Zafón nyomdokaiban járva, és rá kellett jönnöm, hogy elcsesztem. Már az Út elejét is. Mert a vonatok nem úgy járnak, ahogy gondoltam, nem akkor, nem oda mennek, mint ahogy a spanyol MÁV oldalán fel vannak tüntetve. Ezért jött az improvizáció. A spanyol-francia-határhoz legközelebbi, Barcelonából megközelíthető város Pamplona volt, vettem oda egy vonatjegyet lesz, ami lesz alapon – azt tudtam, hogy a város része az El Caminónak.

Akkor 5 euró volt egy éjszaka a zarándokszállásokon – ezért fekhelyet, zuhanyozási és főzési lehetőséget biztosítottak. A szállások általában a templomok közelében vannak, a kagyló által jelzett útvonalak, amelyek ezekhez vezetnek, könnyen felismerhetők; a drágább, magán „megállók” más kategória, panziók például, 20 pénzért.

Késő éjjel érkeztem Pamplonába, megtaláltam a zarándokszállást, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Az első kérdés az volt, beszélek-e spanyolul. Nemigen beszéltem, és ezt azonnal be is vallottam, hozzátéve, hogy sokat értek. Angolul, esetleg? – kérdezte a mosolygós hölgy, akin éjjel fél tizenkettőkor sem látszott, hogy unná a vendégeket. Megkérdezte, miért jöttem pont ide, és amikor elmondtam, hogy egy éjszakai szállást keresek, az El Caminót akarom végigjárni, elővett egy zarándok-igazolványt. Ez egy körülbelül A5-ös méretű, mint a térképek, sokszorosan hajtogatható többlapos dokumentum, amelybe minden zarándok szállás belepecsételi, hogy jártál náluk. Két lábon, lovon vagy biciklivel, bárhogyan nekivághatsz a kalandnak, ahogy szeretnél.

Beütötte a pecsétet, elvette a pénzt, és megkérdezte, innen folytatom-e az Utat. Mondtam, nem, mert Franciaországból akarok indulni, tehát most visszafele kellene haladnom. Felcsillant a szeme, és rámutatott egy srácra, aki a hallban ült. Guido volt, olasz, aki szintén „visszább” akart kerülni az úton. Pár másodperc alatt megismerkedtünk Guidóval, és öt perc alatt eldőlt, hogy másnap reggel a szállás egyik alkalmazottja kocsival elvisz minket Roncesvallesba. 20 euró per koponya. Guido onnan akart indulni, engem további 25 euróért átvitt Franciaországba a sofőr, Saint Jean Pier de Pontba. Az olasz zarándok volt az első hivatalos ismerősöm a Facebookon, a családomat nem számítva.

Franciaországban nagy elismeréssel tekintettek a már kiállított zarándok-igazolványra, tárt karokkal megöleltek – két velem egykorú hölgy vezette az irodát. Közölték, hogy akkor reggel nyolckor legyek szíves nekivágni. A Pireneusoknak. Első nap 26 kilométer, miközben meg kell mászni a hegyeket a kis hátizsákoddal. Feltétlenül vigyek magammal legalább egy liter vizet, mert a hegyekben egyetlen hely van, egy pici panzió, ahol lehet innivalót kapni. A hegyek erdős, szépséges részek, a Gellért-hegy irigykedhetne a láttukon.

Nem a felfele menetel volt a baj, hiszen tele voltam várakozással, energiával, mindennel, ami egy új, „jó projektet” kísérni tud, még csak a kilométerek sem. Hanem az, hogy egyszerűen elestem. Már lefele menet. Útközben utolért valaki, aki rámutatott pár cövekre, és azt mondta: ez volt valaha a francia-spanyol határ, és tovább vágtatott. Nem figyeltem arra, hogy az árnyékos helyeken szeptemberben már taknyos az avar; a lejtőn trappolva egyszerűen megcsúsztam, repültem egy darabig. Ha nem készülsz fel semmi hasonlóra, ha húzza a hátadat a hat kiló meg egy liter ivóvíz, a hatás egyenesen ijesztő. Ott fekszel egy ismeretlen hely ismeretlen erdejének fogalmad sincs milyen részén, a hátizsákod rossz felé húz, és először villan át az agyadon, hogy ha nagy baj van, ha sokáig nem jön erre senki, akkor itt akár vége is lehet az életednek, a civilizált világ kellős közepén. (Volt nálam mobil, de kit is hívhattam volna fel, ha nem tudok lábra állni, például?)

Ez az egyike azon pillanatoknak, amikor az ember ráébred, mennyire kicsi porszeme a mindenségnek.

Nem lett semmi bajom, lemeneteltem a 800 méter szintkülönbséget, és Roncesvallesben várt Guido. Aki azért nem indult el egy nappal előbb, amit megtehetett volna, mert érdekelte, át tudok-e mászni a Pireneusokon, amihez neki nem volt kedve. Sokat beszélgettünk vele aznap este, angolul, és a többiekkel is, caminoiul. Ez minden nyelvnek a keveréke, plusz a kéz- és testmozdulatok. Nagyon jól működik.

A szállás maga volt a szovjet kollégiumok nagyított mása: 80 ember egy teremben, emeletes ágyakon, lovas zarándokok kitiltva, csak biciklisták befogadva, ők külön épületben elszállásolva, mert a kint hagyott járgányukra őrök vigyáznak.

A 80 emberre 4, azaz négy darab zuhanyzófülke jutott – kettő női, kettő férfi. Mondanom sem kell, hogy ahogy érkeztünk egymás után, először a jó ágy megtalálása volt a mindent felülíró igény; minden más sokkal kevésbé fontos akkor, amikor a fejedből sem látsz ki a fizikai fáradtságtól. De a következő igény az azonnali mosdás, zuhany, mindegy, csak hadd tüntessem el a saját szagomat. Ameddig a sorunkra vártunk, megismerkedtem Alain-nel, aki a mellettem lévő ágyat foglalta le. Kanadai, a negyvenes éveiben járó hölgy volt, aki pont olyan elveszettnek tűnt, mint én egy olyan kopasz betonplaccon, ahol az emeletes ágyakon kívül semmi nincs. Sem éjjeli szekrény, sem semmi. És hova lehet majd teregetni a vizes törülközőt? És egyáltalán mi ez itt, egy laktanya?

Kivittem őt az épület körüli kertbe, ami tele volt aggatva szárítókötelekkel, egy sarokban állt két szárítógép is (akkor láttam ilyet először életemben), és azt mondtam neki, hogy sok száz évvel ezelőtt valószínűleg ugyanilyen volt itt minden. Miért jött el ilyen messzire, ha nem tudja, hogy igen, időnként az El Camino útján csak a legegyszerűbb túlélési dolgokkal fog találkozni? Ez az első állomás, mondtam neki, fordulj vissza, hagyd a fenébe az egészet. Mosolygott, és azt mondta, esze ágában sincs visszafordulni, csak nagy pofon, így elsőre.

Minden zarándokszálláson egy éjszakát tölthetsz, és onnan reggel nyolckor el kell jönni, kivéve, ha lebetegedtél. Így másnap reggel együtt indultunk el páran. Giudo a kagyló jel előtt letérdelt, megcsókolta a földet, és áldást vagy valami ilyesmit kért magára azért, hogy eljusson Compostellába.

Mi három napig gyalogoltunk együtt Alain-nel, nagy csendek között. Nálam jóval magasabb, nagyon sápadt arcú és szomorú szemű, hallgatag útitársam volt az első ajándék. Amikor megszólalt, annak súlya volt.

Tudod, otthon megvan mindenem. A férjem nagyon jó ember, szeretjük egymást. Nem lehet közös gyerekünk, ezért megegyeztünk abban, hogy más megoldást keresünk. És én ebbe belepusztulok, bármi is lesz az a megoldás.

Az egyik kisvárosban ő egy másik szálláshely mellett döntött, utána már csak Santiago de Compostellában borultunk egymás nyakába. Ma is tartjuk a kapcsolatot. Sokat változott az élete azóta, elváltak és Alain örökbe fogadott egy kislányt.

(További kalandjaimmal holnap innen folytatom.)

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább