NEHAZUGGY

Mert végső soron mi döntünk a saját sorsunkról, nem pedig vezetőink

Lázár Gergő | 2020. Február 20, Csütörtök | 10:03

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,604,937 forint, még hiányzik 395,063 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az utóbbi időben igen sűrűn foglalkoztunk mi is azzal, hogy milyen veszélyei vannak annak, ha egy kormány szinte minden kommunikációjában a magyar nemzet nagyszerűségéről beszél, ezzel felélesztve az amúgy sem pislákoló nacionalista lángot. A háborúk, mészárlások és vérontások szinte mindegyikét a túlzott nacionalizmus okozta vagy azáltal, hogy magukat felsőbbrendűnek gondolva emberek csoportjai lemészárolták azokat, akiket idegeneknek bélyegeztek meg, mert úgy vélték, nekik több terület jár a kontinensen, amelyért akár hadba is mennek. A holokausztot, a srebrenicai mészárlást vagy a ruandai népirtást is a faji felsőbbrendűség gondolata okozta, amelynek ugyan megvoltak a jelei korábban is, mégsem volt képes senki gátat szabni ezeknek.

A nacionalizmus kordában tartása a világ minden lakójának érdeke, hiszen ha azzal szemben sikertelenül lépünk fel, bármikor kirobbanhat a harmadik világháború. Az Orbánhoz hasonló, magukat felsőbbrendűnek gondoló egyének emberek millióit sodorhatják veszélybe, amennyiben az ezek megfékezésére szolgáló rendszerek kudarcot vallanak. Az EU rendszerén belül nem fordulhat az elő, ami a 90-es években, amikor a szomszédos volt jugoszláv államok népei háborúba sodródtak. Ugyan az EU már akkor is létezett, azonban messze nem volt olyan jelentős, mint a mai napon, amikor is a kontinens legtöbb országát tagjai között tudhatja.

Igen ám, csak ez a közösség addig működhet – és biztosíthatja Európa békéjét – ameddig a szuverenitás álcája mögé bújó vezetők a szabályokat felrúgva szét nem rombolják. Ez a közösség a kontinens békéjének egyik legfontosabb alappillére. Sokan azonban már elfelejtették a boszniai háború borzalmait, pláne a holokauszt szörnyűségeit. Azok a generációk, melyek még szemtanúi voltak azoknak az atrocitásoknak, lassan elhagyják ezt a világot. Már csak gyermekeik, unokáik történeteiben élnek tovább, egy idő után elérve azt a pontot, amikor egyre többen kérdőjelezik meg a történtek valódiságát. Elég csak a holokauszttagadókra gondolni, akik – ha valaha is találkoztak volna túlélőkkel – minden bizonnyal átgondolták volna mit beszélnek és mit terjesztenek a világban.

A haláltáboroknak már alig vannak ma is élő áldozatai, azonban Srebrenica borzalmait a mai napig sokan el tudnák mesélni, ha a világot ez érdekelné. Az éves megemlékezéseken túl azonban igen keveset foglalkozunk azzal az időszakkal, amikor egy kisváros teljes férfi lakosságát lemészárolták. Sokan megfeledkeznek az áldozatokról, azokról az asszonyokról és gyermekekről, akik túlélték ugyan a tragédiát, de a mai napig nem voltak képesek azt feldolgozni. Hiszen ki lenne képes elfogadni azt, hogy a teljes családját kivégezték csak azért, mert egy másik népcsoport tagjaként élte életét? A boszniai háború és az elkövetett embertelen népirtás a mai napig rányomja a bélyegét az ott élők mindennapjaira. Az ugyanis, ami 1992 és 1995 között történt Boszniában, a mai napig szégyenfoltja Európának.

A három éven át tartó mészárlásnak több mint 100 000 halottja volt, nem is beszélve arról a 2 millió emberről, aki kénytelen volt elhagyni otthonát. Ezek közül a UNHCR 2015-ös adatai szerint 98 324-en továbbra is menekültként élik életüket. Ezek közé tartoznak azok is, akikről nem csak a boszniai kormány, de a világ is megfeledkezett: a srebrenicai népirtás túlélői. 1997-ben úgy hitték, egy ideiglenes szálláshelyen fogják őket elhelyezni, azonban ma, több mint két évtizeddel később ugyanott élik mindennapjaikat. Voltak olyanok, akik képesek voltak elfogadni az 1995 júliusában történteket, azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés. Ők a mai napig PTSD-ben, vagy poszttraumás stressz szindrómában szenvednek a súlyos megrázkódtatás mellett. Ezek az emberek egyszerűen képtelenek voltak túltenni magukat azon, hogy teljes családjuk semmisült meg pár nap leforgása alatt, hogy az egykor szeretett településük a történelem egyik legbrutálisabb népirtásának helyszínévé vált.

Ezeket az embereket magukra hagyták, elfelejtették. Velük már csak egyetlen NGO foglalkozik, de még az ő finanszírozásuk is egyre kilátástalanabb, ezért nem tudni, meddig képesek segítséget nyújtani azoknak az embereknek, akik Tuzla városától nem messze a nekik kialakított, elviekben ideiglenes házakban húzzák meg magukat immár 23 éve. Az ami Boszniában történt, örök emlékeztetőül kellene hogy szolgáljon mindazok számára, akik úgy hiszik: a faji megkülönböztetés, a nacionalizmus egészséges gondolkodásmód. Azzal, hogy egyre több európai állam kormánya éleszti fel a revizionista gondolkodásmódot, egy olyan irányba indultunk el, amelynek végén halál és vérontás van. Miért nem vagyunk képesek 2020-ban, az Európai Unió kellős közepén békében élni egymás mellett?

Tényleg elfelejtettük, milyen az, amikor teljes családokat irtanak ki, csak azért, mert más a vallásuk vagy más nyelvet beszélnek? Aki emlékezni szeretne, az látogassa csak meg Bosznia egyes településeit és kérdezze meg az ott lakókat, hogy mit gondolnak a nacionalizmusról, mit gondolnak arról az időszakról, amelyet a mai napig képtelenek voltak kitörölni az emlékezetükből. Mit gondolnak a koncentrációs táborokról – mert ilyenek is voltak Boszniában, csak nem nagyon beszél róla a közvélemény -, vagy a nemi erőszak-táborokról. Utóbbiak közül egyet meg is lehet látogatni, ugyanis a helyiek úgy gondolták, semmi gond nincs azzal, ha egy – emberek százainak szenvedésének és halálának helyszínéül szolgáló – szállodát egyszerűen wellness hotelként újranyitnak.

Orbán, Salvini és Trump sem a béke szimbólumai, az viszont már csak tőlünk, állampolgároktól függ, hogy szemtanúi leszünk-e újra egy holokauszthoz, vagy srebrenicai mészárláshoz hasonló embertelen cselekedetnek. A végső döntés mindig a miénk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!