Előszó: Szinte napra pontosan négy éve írtam ezt a – talán legelső – jegyzetemet. Nem gondoltam volna, hogy még ma is aktuális lesz. In memoriam „bohócforradalom”, kockás inges, szakállas tanárok, duci szinglik.
Szeretem a kockást. A skót kockást, az Eszterházy kockást, a mindenféle kockást. A kockás füzetet is. Meg a kockás inget, meg szoknyát. A nadrágot nem annyira. Nehéz hozzá megfelelő fölsőt találni. Főleg, ha valaki kicsit dundi. Na jó, kövér. Vagy szakállas. Persze, nem vagyunk egyformák, az ízlésünk sem egyforma: kinek a pap, kinek a paplan.
Szeretem a dundi embereket is, persze nem kimondottan a testalkatuk miatt, ez teljesen elhanyagolható szempont. Szerintem. Sok jó fej, kedves, intelligens mackót ismerek. Nőket is, bár rájuk inkább nem használnám a „mackó” megnevezést, ők inkább teltek, vagy bögyösek, vagy… vagy csak aranyosak. És okosak. Többnyire. Mert a butákat nem szeretem. Meg az ápolatlanokat sem. Persze van, akinek a súlyfelesleg egyet jelent az ápolatlansággal. Főként, ha nőkről van szó. Ők még nem láttak koszos, elhanyagolt, rendetlen soványakat. Csak kövéreket, akik nem érdemlik meg, hogy szeressék őket. Biztosan ezért olyan sok a szingli. Őket nem szabad szeretni, mert nem szülnek unokákat. Mondjuk, itt azért van egy kis bibi. Már ami a ducikat illeti. Sokan azért ducik, mert unokákat szültek, attól híztak meg, és attól lettek szinglik. Mert ugye, ahogy az Írás mondja, a legjobb nőt is unja már valaki. Hát még a ducikat. Azokat le kell cserélni egy újra, egy soványra, aki aztán szintén meghízik, vagy megunásra kerül, és így tovább.
A szakállasokat is szeretem. Persze, nem mindegyiket, csak akinek jól áll. Meg ápolt. Ebben az esetben lehet duci is, kockás ingben. Az sem baj, ha tanár. Volt szakállas tanárom, nem is egy. Kedveltem őket, főleg a kémia tanáromat, Kati bácsit, pedig elég gyenge voltam kémiából. Főleg a szervesből. De azért szerettem. Pedig nem volt duci, sőt, kimondottan sovány.
Sok mindenkit szeretek, de a bohócokat valahogy soha nem sikerült megkedvelnem. Még gyerekkoromban sem. De azért nem utálom azokat, akik szeretik őket. Nekem a bohócok inkább szomorúnak tűnnek, mint nevettetőnek. Főleg, mikor sokan vannak, és nem nevettetni akarnak, hanem valami mást. Mert nekik is vannak jogaik, illetve voltak, csak elvették tőlük. Szomorú menet, mégis volt, aki kinevette őket.
Hogy miért jutott eszembe ez a sok, zagyvaságnak tűnő gondolat? Nem is tudom. Talán, mert mostanában valahogy (t)renddé kezd fajulni, hogy valakiket valamiért nem szabad szeretni, sőt, meg kell vetni, meg kell bélyegezni, meg kell torolni. Mert valamit akarnak. Vagy nem akarnak. Mert nekik az a valami valamiért nem jó. Valamiért fogást kell rajtuk találni, nevetségessé tenni. Szerintem meg a módszer nevetséges. Kínosan nevetséges. Nem is nevetek. Mert eszembe jut, hogy valamikor, nem is olyan régen nem szabadott szeretni, aki nem volt kék szemű és szőke hajú, pisze orrú. Mondjuk, azért az kicsit gorombább kor volt, de mintha valahogy mostanában megint.
Meseországban élünk, minden nap egy új mese. Kockás bohócruhába öltözött, szakállas, tanárok és szeretetre nem méltó, dundi, elhanyagolt szingli nők vonulnak hosszú, tömött sorokban. Az úri közönség gondtalanul kacag, felállva tapsol. És boldogan élnek, míg… mindenki megy a dolgára…
Sági Zsuzsanna
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.