Október 20,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Tanult tehetetlenség és tanult telhetetlenség

Tanult Tehetetlenség

„Furcsa, lassan kialakuló állapot, viszonyulás ez. Amikor az rögzül az emberekben, hogy ők tehetetlenek egy probléma megoldásában, és azt várják, elvárják, hogy oldják meg mások, segítsenek rajtuk. Ha ezt megkapják kívülről, egyre inkább csökken a motiváció arra, hogy maguk tegyenek önmagukért bármit. Közben pedig, ha nem jön segítség, olyan krízishelyzetek alakulnak ki náluk, amelyeknek a megoldására tényleg nem lesznek képesek. A szociális munka egyik legnehezebb feladata ennek a viszonyulásnak a megváltoztatása.” (L. Ritók Nóra)

Ehhez nem nagyon lehet mit hozzátenni, így kerek. De talán közelítsük meg a segítő emberek oldaláról. Mekkora lelki teher és felelősség megtalálni azt az egészséges határt, hogy úgy segíts, hogy ne éljen vissza vele, de érezze, hogy mellette vagy. Hogy fejlődjön, hogy tanuljon meg küzdeni magáért, hogy ne másoktól várja a megoldást. Mert nem lehet arra hivatkozni egy életen át, hogy beteg, sérült vagy roma, hogy szegény, esetleg állami gondozott. Akár gyerekről, akkor felnőttről legyen szó. Szóval következetesen segítve úgy, hogy közben folyton moralizál az ember, hogy én vajon több lennék a helyükben? Belőlem vajon mi lett volna, ha ott rak le a gólya? Az biztos, hogy nem itt tartanék, ahol most.

Fel kellene hozni őket. Mert az elvárások ugyanazok, legalábbis ezt mondjuk. Pedig nem ugyanazok, sokkal nagyobbak. Lehet mondani, egy állami gondozott roma gyereknek vagy a halmozottan hátrányos helyzetűnek vagy egy sérült gyereknek, hogy neked is tanulni kell, ugyanúgy, mint a többinek. Legyen szakma a kezedben, hogy megélj. Még ha ugyanazt a szakmát is szerzi meg, mint a normális körülmények között élő társa, akkor sem fog egyenlő esélyekkel indulni a munkaerőpiacon sem. Lehet persze azt mondani, hogy ez nem igaz, biztos van rá példa, hogy nem, de igenis létezik ez a jelenség. Léteznek előítéletek, és az esetek nagy százalékában bizony ezek mentén gondolkodunk, és sokszor fel sem merül bennünk, hogy ismeretlenül ítélkezünk. Ráadásul ezek a gyerekek eleve hátrányból indulnak, és tőlük várjuk el, hogy beilleszkedjenek, alkalmazkodjanak a többséghez. Elvárjuk, hogy az iskolába belépve, a kabáttal együtt vegyék le és felejtsék el azt, ami otthon történt. Felejtsék el, hogy az uzsorás megfenyegette az anyját, hogy az apja börtönben van, hogy éhes, hogy nem tudtak fűteni, hogy tízen alszanak egy szobában, és persze nincs kész a házi feladat, több az annál, hogy a füzettel gyújtottak be. Elvárjuk, hogy alkalmazkodjanak a mi normáinkhoz, miközben mi nem vagyunk képesek megismerni őket, megérteni a miérteket, megtalálni az értékeiket.

Inkább elzárjuk őket, gettókat hozunk létre. Ahonnan nincs visszaút. Úgy nőnek fel, hogy azt tudatosítjuk bennük, hogy nem vagy egyenlő velünk, te más vagy. Neked ne legyenek vágyaid, úgysem leszel rá képes. A kötelező általános iskolai oktatást valahogy átvészeljük velük, aztán már a középiskolából kihullanak. Tizenhat évesen képzetlenül kiesnek a közoktatásból, és marad a közmunka, szinte az egyetlen legális jövedelemszerzés, mint életpályamodell. Vagy lehet gyereket szülni, sokat, a semmire, a semmibe. Aztán csak várják a csodát. Mi pedig úgy teszünk, mint akik nem értik, hogy ez miért van, miért alakult így. Csodálkozunk, hogy miért nem képes semmire.

Ők pedig állnak szemben velünk végzettség nélkül, nem alakult ki az önfenntartási képességük, a küzdeni akarásuk, az alapvető iskolai készségek terén nem érik el a minimum szintet sem, nem rögzültek a kulturális normák, ahol a hétköznapjaikban egészen más normák uralkodnak, ahol a túlélésért folytatott mindennapi küzdelemben nagyon könnyen válhat az ember bűnözővé. Ezekért akarjuk most őket büntetni. Bántalmazzuk őket szóban és tettekkel, fenyegetjük, köpködjük, alázzuk őket. Most, mikor fejenként 1-3 millió forint kártérítést kapnának, nem érezzük jogosnak a kárpótlást. Számon kérjük őket olyasmikért, amiért nemcsak ők a felelősek.

Arról is kellene beszélni, mert fontos lenne megérteni, hogy nem mindenkinek lehet segíteni, Vagy azért, mert nem engedi, nehéz megtalálni azt a határt, amibe még jogom van beleszólni, mert az ő élete, nem az enyém. Nem várható el, hogy úgy éljen, ahogyan én azt jónak tartom. Van, akin pedig azért nem tudunk segíteni, mert nem jól közelítünk, vagy egyszerűen kevesek vagyunk, sem tudásunk, sem eszközünk, sem lehetőségünk nincs.

Szóval kudarc esetén nem feltétlenül a segítő hibás mindenért. Mert ugye felmerül az a kérdés is, hogy miért nem tanította meg a pedagógus ezeket a gyerekeket írni, olvasni, számolni? Valószínűleg meg akarta, azt azért senki ne gondolja, hogy legeltetni ezeket a gyerekeket könnyebb, mint tanítani. Sőt, itt nem lehet megengedni, hogy feladat nélkül maradjanak, mert különben elszabadul a pokol. De miért volt sikertelen mégis az oktatásuk? Talán bele kellene gondolni abba, hogy milyen lehet egy szegregált iskolában csak hátrányos helyzetű roma gyerekekkel dolgozni úgy, hogy plusz segítséget nem kap a pedagógus, de elméletileg a normál anyagot kellene leadnia. Na és ebben a rendszerben ráadásul köt a tanmenet, szóval ott és azt kell csinálni, amit a tanterv előír, elméletileg. Vagyis gyakorlatilag el lehet térni tőle, de ez az igazgató, és a pedagógus rugalmasságán múlik. Ahol első osztályban nem ott kell kezdeni, hogy vedd elő a ceruzádat, nyisd ki a könyved a harmadik oldalon és karikázd be azt a képet. Mert egyrészt nincs ceruza, ha nem adsz, másrészt a gyerek nem reggelizett, ráadásul koszos a keze is! Na és a ceruzát is be kell mutatni neki, mert azt sem tudja, mi az. És nem fogja érteni, mit jelent az a szó, hogy karikázd be, mert ilyet ő még nem csinált. Nem fogja tudni, hol van a harmadik oldal, mert bár elvárható lenne, hogy 10-ig felismerje a számjegyeket, de neki ez sincs meg.

Szóval egy ilyen osztályban úgy kezdődik a nap hétfőn, hogy a pedagógus felméri a gyerekek állapotát reggel néhány pillanat alatt, aztán szalad a konyhára, hogy kérjen néhány szelet zsíros kenyeret legalább, vagy maga visz be egy kiló kenyeret, saját pénzén. Közben keresgél az adományok között cipőt és zoknit, mert a cipő talpa levált és a gyereknek nincs zokni a lábán. Aztán fut vissza, mert óra van, de Pistike szédül, mert egész hétvégén nem evett, mert a vasat nem tudták leadni, amit gyűjtöttek. Előtte megmossák legalább a kezüket szappannal. Majd megtanulják  lapon mit jelentenek a karikázni, aláhúzni, áthúzni szavak, mit jelent a bal és jobb oldal, milyen nap és évszak van most, könyvet lapozgatnak, beszélgetnek és játszanak, énekelnek, mondókáznak, verselnek. Mire elkezdhetnek tanórai foglalkozás szerint haladni, akár egy félév is eltelik. Aztán ha hazamegy a gyerek, itt szó sincs olyanról, hogy valaki leül vele tanulni, és megírják a házit gyöngybetűkkel, mert nincs, aki segíteni tudna. Meg lehet, nincs asztal sem, esetleg áram sincs.

Nem mindegy, hová születünk, nagyon nem mindegy, ebben az országban biztosan nem. Aztán szegregáljuk őket, és most nem a sérült gyerekek szegregációjáról beszélünk, hanem a származás miatti szegregációról. Csak azért, hogy a többségi társadalmat védjük tőlük, mert nem akarunk tudomást venni róluk, ha nem kapnak plusz megsegítést, akkor a probléma halmozottan fog lecsapódni, és akkor már sokkal nehezebben lesz megoldható. Vagy lehet, egyáltalán nem.

Mert vajon elvárható-e egy olyan gyerektől, akikről már születése pillanatában lemondtak a szülők, majd később a társadalom is, hogy higgyen önmagában? Elvárható-e egy roma állami gondozott gyerektől, hogy bízzon bárkiben is? Elvárható-e egy roma gyerektől, aki szegregált oktatásban részesült, akinek nem járt ugyanaz az oktatás, mint a társainak, aki nem kaphatta meg ugyanazokat a szolgáltatásokat, mint a többiek, hogy felelős döntéseket tudjon hozni, hogy rendszeres, legális jövedelme legyen? Elvárható-e egy olyan oktatási rendszerben, ahol 16 év a tankötelezettség korhatára, aztán lehet menni közmunkára, ahol legtöbb esetben elég aláírással igazolni a jelenlétet, hogy képes legyen a versenyszférában elhelyezkedni?

Jó lenne megtanítani őket arra, hogy higgyenek magukban, hogy elhiggyék, hogy tudják befolyásolni a sorsukat, hogy egyszer a társadalom hasznos tagjává válhassanak. Hogy nem kell mindent elfogadni és beletörődni, hogy igenis van értelme küzdeni, álljanak ki magukért. De ehhez biztosítani kell a feltételeket, kezdve a fizikai szükségletekkel, egészen az esélyegyenlőségig. De az egyenlő esélyek nem azt jelentik, hogy mindenki egyformán kap, hanem mindenki annyit kap, ami az optimális fejlődéséhez szükséges. Van, aki többet, és van, aki kevesebbet.

És miközben vannak elvárásaink feléjünk, néha kicsit magunkba is nézhetnénk. A tanult tehetetlenség, vagy inkább úgy mondanám, hogy idomított tehetetlenség bennünk is megvan, átlagemberekben. A töketlenkedés, a nemtörődömség, az úgyse lehet mit csinálni, inkább nem is foglalkozom vele, nem az én felelősségem, vagy különben is minek csináljak bármit is, inkább befogom a számat, nem is nézek oda… Ha ez nem így lenne, nem itt tartanánk, ahol most tartunk. Nem erről beszélnénk most.

Pedig lenne megoldás, ha egy kicsit figyelnénk arra, aki erről a legtöbbet tudna mesélni. Aki terepen dolgozik sikeresen. Aki nem ítélkezik, mert pontosan érti a miérteket. Most Gyöngyöspata kapcsán talán lehetne fordítani a sorsokon, talán még nem késő elgondolkozni L. Ritók Nóra javaslatain, addig, míg lehet, amíg nem borítja el teljesen az agyunkat a gyűlölet.

  1. Kifizetném a bíróság által megítélt kártérítést. (Ha valakinek orvosi műhiba miatt tartós károsodása marad, vagy meghal a hozzátartozója, ott sem pszichológusi szolgáltatást adnak a kártérítés helyett.)
  2. Ezzel együtt helyi mentorálást adnék a családoknak, hogy ahol segítség kell, ott a leghatékonyabban használhassák fel. (lakhatási viszonyok, tartozások kiegyenlítése, stb.)
  1. Azonnal elkezdenék gondolkodni, mit tennék, ha ennek a precendens-pernek a hatására mindenhol, ahol oktatási szegregáció van, hasonló pereket indítanak…(talán rájönnék, hogy tenni kell az oktatási szergregáció ellen..:))
  2. Azonnal leállítanám a gyűlöletkeltő megszólalásokat a döntéshozói szinten és a kormánymédiában, helyére a megoldáskereső és a jogszabályok betartásáról szóló híreket tenném. Ez hatna helyileg is, hiszen amilyen példát látnak az emberek „fent”, arra ők is jogot formálnak „lent”.
  3. Mediátorokat küldenék Gyöngyöspatára, hogy segítsenek lecsillapítani a felkorbácsolt indulatokat.
  4. Bevonva mindenkit, akit lehet, hosszú távú, a helyiek számára is értelmezhető stratégia kidolgozásába kezdenék:
    a.) a békés egymás mellett élésért,
    b.) az esélykiegyenlítő oktatásért,
    c.) a legális munkalehetőségekért.
  5. Csak ott venném elő a hatósági eszközöket, ahol a pedagógiai eszközök eredménytelenek, és csak akkor, mikor meggyőződtem, hogy másképp nem megy.
  6. Nagyon elgondolkodnék azon, hogy hol rontottam el.

Még egy kis bónusz. Mindig könnyebb azokat rugdosni, akik önhibájukból, vagy önhibájukon kívül a padlóra kerültek. Azokat, akik egyébként is társadalom alján voltak. Nekik valahogy olyan nehezen tudunk megbocsátani is. Miközben hasonló hibákért a társadalom magasabb szintjein élőket nem hibáztatjuk, elfogadjuk, természetesnek vesszük.

Szóval, ha már van tanult tehetetlenség, játsszunk egy kicsit ezzel a szóval, és rejtsünk el benne egy plusz l-betűt. Az így létrejött fogalom is létezik, valami ilyesmit jelent.

Tanult telhetetlenség

Furcsa, gyorsan kialakuló állapot, viszonyulás ez. Generációról generációra öröklődik, egyre nagyobb és nagyobb hatalom és vagyon megszerzése céljából. Ahol egyszerűen nincs határ, mint ahogyan a rákos sejtek elpusztítanak mindent, ami körülöttük van, nem számolva azzal, hogyha elpusztul a gazdaszervezet, nekik is végük lesz. Olyan emberekre jellemző, akik a hatalom birtoklását félreértelmezik, és ettől mindenhatónak képzelik magukat. Amikor az rögzül bennük, hogy ők mindent megtehetnek, és ezt várják el az emberektől, hogy mindezt tudomásul vegyék, elfogadják, és meg se próbálják cáfolni. Ha ezt megkapják kívülről, egyre inkább csökken a motiváció arra, hogy maguk tegyenek másokért, pedig erre lettek felhatalmazva. Közben azonban, ha nem jön időben egy hatalmas nagy pofon, olyan krízishelyzetek alakulnak ki, amelyeknek a megoldására tényleg nem lesznek képesek, és emberek millióit döntik nyomorba. Ekkor pedig kipukkan a maguk köré fújt lufi. Mert valójában tehetségtelen, telhetetlen emberek.

Guti Szilvia

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!