Február 20,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Vonaton

Ülök egy vagonban, ami nem a nagyszerűen működő MÁV tartozéka. Nem, ez egy olyan vonat, amely óránként mintegy 250 km/óra sebességgel halad Madrid felé, le is fotóztam a kijelzőt, amely minden kocsiban azt is mutatja, hol járunk éppen, egy kis térképen. Azt is látom a monitoron, mi a következő megálló, és mikor érünk oda.

Az ülések kényelmesebbek, mint amelyekben a fapados repülőgépeken nyomorgunk. Mindenki előtt képernyő, ha filmet szeretne nézni az utas, az ingyen osztogatott fülhallgatók biztosítják, hogy a szomszéd nyugodtan alhat eközben. Van egy lehajtható asztalka, amelyre bőven ráfér a laptop, a szendvics vagy amit éppen oda akarnék tenni. Félóránként hófehér kabátos pincér kínál a kis kocsijáról kávét, üdítőt, harapnivalót. A majdnem 500 kilométeres út teljes hosszában használható wifi könnyíti meg azt, hogy az ember ne a szomszédjával beszélgessen, hanem hódoljon a monitor-függőségének.

Másfél órája utazom, majdnem ugyanennyi van hátra. Eddig csak az ablakon bámultam kifelé, mert lenyűgözött, amit láttam. Mint már sokszor – de ekkora sebesség mellett tényleg csak a „lényeg” észlelhető.

A szélmalmok tömkelege. A hatalmas, sokszínű megművelt földek mozaikja, az olajfa-ültetvények sokasága, az itt dimbnek-dombnak mondott és vélt hegyek varázsa. Van amelyik teljesen kopasz, van, amelyiknek majdnem a tetejéig felküzdötte magát néhány település, amelyek temploma aranyozott csúcsán ragyog a reggeli napfény.

A nyomor, a kihalóban lévő falvak, a reménytelenséggel küzdő elhanyagoltabb részei az országnak gyorsan elsuhannak – de tudom, hogy azok is ott vannak, mert jártam sokszor ilyen helyeken, lassúbb járgánnyal. De most csak a szépet, a fejlődést látom, pillanatokra – és arra kell gondolnom, hogy pont ugyanezzel a sebességgel rohan el Magyarország mellett Európának az a része, ahol jó élni.

Ahol – mint Spanyolországban – 600 euró a munkanélküli segély, és idén 900 euró lesz a minimálbér. (Tudom, mennyivel magasabbak ezek a számok akár Hollandiában, akár Ausztriában, én most „csak” az ittenieket említem.) Ahol, mint errefelé, az idős emberek a reggeli kávéjukat meg tudják fizetni egy kávéház kiülős teraszán, mert éppen ehhez támadt kedvük. Ahol, ha kérdezősködök az utcán, valamit keresve, a járókeretes idős hölgy elkísér annak a helynek a környékéig, ahova igyekszem. Közben mosolyogva vagy szomorúan elmeséli az élete történetét, és azzal válunk el egymástól, hogy szép napot kíván, és örül, hogy beszélgettünk. Ahol a harmadik olyan központot nyitották meg a napokban, ahova az éhezők elmehetnek élelmiszerért. Rizst, konzervet, háztartási kekszet, lisztet és tartós élelmiszert lehet kérni minden héten. Nem kell hozzá sem hajléktalan igazolvány, sem egyéb bizonyítéka a nyomorúságodnak. Magánszemélyek, szervezetek és az önkormányzat juttatja ezekbe a központokba, ki mit tud. Sampon, folyékony szappan, mosópor – ha kell, viheted. Hetente egyszer, mert a nevedet felírják és a telefonszámodat is, ami általában mindenkinek van. Valószínűleg vannak olyanok, akik megpróbálnak visszaélni a rendszerrel, ezt nem tudom, de el tudom képzelni, hogyan működne egy ilyen szolidaritási szolgálat Magyarországon. Az utóbbiról csak annyit tudok, hogy az adományok mekkora részét lopják el a szervezetek dolgozói a saját maguk számára. Akik fizetést kapnak a munkájukért, természetesen.

A vonat közben robog tovább, a wifi működik, az ülésfűtést már kikapcsolták, mert elég a vagon fűtése. Elolvasok még néhány hírt a nagyszerű magyar teljesítményekről, és elmegy a kedvem még attól is, hogy valakivel megpróbáljam megértetni a hazámfiai közül, mekkora istentelen átverésben élnek.

Az első, amit meglátok, még Madrid elővárosában, egy magas épület homlokzatán lévő molino: „Welcome, Refugees!” Isten hozott, menekültek! Annak is érzem magam, ha arra gondolok, mi is vagyok. Az országa rendszerét elfogadni képtelen, nyomorult, nincstelen menekült.

József Attila már megírta, szebben nem is lehet elmondani. Ez jutott eszembe, miközben már szedelőzködik és nyüzsög mindenki, mert megérkeztünk. Nem Budapestre, egy másik ország fővárosába.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.