VENDÉG

Önkép

„Plutó e torzót márványból szoborta
Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
Ó korzók, korza, őrző dunnaorzó
Mint ferde torta és megint retorta.”

Karinthy Frigyes: Futurum exactum

Hajh, nehéz a képviselők élete. Nem kifejezetten a társasháziakra, sokkal inkább az országháziakra és önkormányzatbéliekre gondolok – bár a legelőbbiek közül is sokan lopnak. Nem csak a jelen megpróbáltatásainak kell őméltóságaiknak megfelelniük, hanem a jövő kihívásainak is. És mi a jövendő legnagyobb kihívása? Hát az, hogy egyszer majd mind meghalunk – tán még én is. A demokrácia non plus ultrája, hogy a nagy emberek élete is véges. Semmi kivetnivaló nincsen hát abban, ha közülük többen – még életükben, mert a kollektív emlékezet nem éppen a legalkalmasabb placc erre – méltó önemléket szeretnének állítani önszemélyüknek, hazaszeretettől fűtött közéleti munkásságuknak. Hátrahagyott mementó nélkül mit sem ér az egyszerű nép lelkes szolgálata, talmivá lészen az a sok törődés, álmatlan éjszaka, tipródás, elfújja a szél a szavazógépi gombnyomogatásokat, az ellenvéleményt istápolókra való acsarkodást, az átadásokon és megtekintéseken történő publikumnevettetést. Az egyszeri képviselő csak akkor lesz örökös emlékű, ha meg van örökítve valamilyen alkotóművészileg szokásos formában, minimum vásznon vagy piedesztálon. Anélkül torz az életmű – amely, ugye, a választási mechanizmus kegyetlensége folytán legtöbbször csak néhány fájdalmasan rövid évre korlátozódik. Ki híres embernek már éltében idegenszívű termeszek rágják hírét-nevét, legalább porladó csontjaiban maradjon meg az örökkévalóságnak. Nem bíznának hát semmit a természeténél fogva hálátlan utókorra.

Persze az esetek többségében nem a közéleti híresség a közvetlen vagy közvetett megrendelő. Markáns distinkciót kellene tennünk a rendelésre és a spontán született művek között, de erre egy cikkentyűnyi terjedelemben nincs elég tér. Fogadjuk el, hogy ezek az alkotások léteznek, az érintettek, akár ők a kezdeményezők, akár nem, tudnak róla – elvégre ők is a médiából tájékozódnak. Zokszó nélkül együtt élnek festett, faragott, szoborrá öntött vagy egyéb matériákból fabrikált kiköpött másaikkal – és tán még örülnek is az ingyen reklámnak. Ugyan e hazában eleddig – közpénzből – jobbára csak a Hősöknek járt pingált portré, festett csoportkép, bronzszobor, de lehet hogy ők már hősök is… nem tudhatjuk! Annyi mindennek mondják el magukat és őket, hogy itt már semmi sem zárható ki! Arra azért kíváncsi lennék, mit szólnának ehhez a pesti Hős utca volt lakói. Akiket mind, kivétel nélkül kipateroltak otthonaikból, mert kellett a hely a terjeszkedő TEK-nek.

Egyes élő politikusaink köztéri szobrot is állítanak önmaguknak– igaz, csak álnéven. A csepeli fidesz-lap leplezte le: Deák Ferencnek a kerületben 2003-ban felállított bronz mellszobra megszólalásig hasonlít a DK helyi elnökére, Horváth Gyulára, aki a szobor felállításának idején a kerület alpolgármestere volt. Nevezett a Deák-emlékév kapcsán celebrált testületi brainstormingon mutatkozott be ötletgazdaként, mi több, menten prezentálta is a szobor gipszváltozatát. Amit egy barátja készített, aki nem hivatásos szobrász ugyan, de viszont ügyeskezű kohász. Mit mondjak a „hasonlóságról”… ekkora véletlenek azért nincsenek!

Jászberényben Áder János államelnök személyesen avatta fel Melocco Miklós és Párkányi Raab Péter közös emlékművét, amely hivatalosan Lehel vezérről volt hivatott maradandót jelképezni. Igenám, csakhogy a kürtös vezér minden megítélés szerint erősen hajaz – és bajuszoz – Kövér László örökös házvezérre.

Maglódon – felállításakor – Árpád vezér mellszobráról (M. Gémes Katalin alkotása) suttogták, hogy feltűnően hasonlít az egyik – szintén örökös – képviselőre, helyi háziorvosra, aki kitartóan szorgalmazta a mű létrejöttét. Ez valójában inkább csak pletyka volt, az viszont tény, hogy az akkor kialakított Árpád parkban – korábbi neve: Nyárfás – többtucatnyi óriás nyárfát vágtak ki ok és indoklás nélkül, azóta is gyógyítatlanul megsebezve a teret.

A Borkai-botrány előtt Kósa Lajost egyszer olvastam teljes mellbedobással elhatárolódni valamitől, az is a saját mellszobra volt. Pedig a büsztöt ő maga rendelte meg korábban – de valamiért nem lett rá túl büszke. Meglehet, nem a megfelelően megszépítő művészre bízta az önnön megörökítését…

A debreceni Hotel Óbester  szálloda központi freskója szintúgy a fixfideszes expolgármestert ábrázolja, mégpedig huszárként – a település illusztris személyiségei körében. A hajdúk földjén ez a fizimiska-interpretáció valóságos trouvaille, mondhatni egy huszárvágás. A 3 csillagos hotel felújítása – Kósástúl – EU-s támogatásból valósult meg, ennek ellenére egyetlen csillagos EU-zászlónak sem találtak ott helyet.

Ugyancsak a cívis városból  származik a hír, hogy az egyik középületben – jelenleg is aktívan kontraproduktív – kormánypárti politikusok festett arcképei díszítik a falat. Sehol egy Gyurcsány, nyoma nincs egy Niedermüller Péternek, Kunhalmi Ágnes sem ott táncikál a falon. Izgalmas asszociációkat ébreszt az a körülmény, hogy ezeknek a kistáji nagyságoknak a portréi Nagysándor József honvédtábornok, aradi vértanú márvány emléktábláját övezik, NER-típusú babérkoszorú gyanánt. 

Orbán Viktor – szokása szerint – megállíthatatlanul beszél, a feledhetetlenTorgyán József épp lenyúlni készül a magyar koronát, továbbá van ott minden, mint a búcsúban: játszi angyalkák, a komplett akkori kormány, az Országház, a budai vár és egy Mária országára utaló kép. A mostanában Csokonyavisontán megcsodálható merveilleux – ám hányatott előéletű – tablót a Nemeskürty István vezette milleniumi bizottság rendelte meg anno.

Az idősebbek talán emlékeznek arra, hogy az átkosban nem csak a murális festészeti technikával készült monumentális vakolat-képek voltak népszerűek, hanem az intarziás tálcáknak, sakkasztaloknak, parkettának és – igen – arcképeknek is nagy volt a keletjük errefelé, a westenden. A magát Prolideppnek nevező alkotóművész egy ilyen szocialista ihletésű intarzia-portrét készített nemzetünk vezetőjéről. Többféle fát használt fel, (háromféle dió, körte, jávor, mahagóni és paliszander) – csak az akácfa, az „Akácos út” (Sas József előadásában) és a „Lila akácok” (Kabos Gyula főszereplésével) hiányoznak összetett művéből.

A devecseri piacon kapták lencsevégre – fröccsöntött Leninek, műgyanta Marxok tőszomszédságában – azt a festményt, amely a sugárzó szívű Jézusba oltott orbánunkat mutatja. Egy ilyen remek képnek minden becsületes Magyar Ember ángya fölött a helye! 

DrMáriás keze nyoma is őrzi miniszterelnökünk portréját. A festőművész a műre címadói pályázatot írt ki, ajándékban részesült a legjobb címet beküldő személy. A 271 beküldött – jobbnál jobb – pályamű közül cikkzártáig nem sikerült kiderítenem, az alkotó melyiket ítélte a legjobbnak.

Ugyanő egy másik képén melegbarát Megváltóként jelenítette meg a kormányfőt. „Láthatjuk őt a mennyei felhőn állva, amint szeretetet és békét hirdet a mindenséget beterítő szivárvány, mint céltábla közepén” – kommentálta porondmesteri művét drMáriás.

 „Orbán Viktor olyan, mint a Nap. A nép pedig olyan, mint a napraforgó: követi a fényforrást.” – nyilatkozta Nagy Kriszta Tereskova az „Egy ágyban Orbán Viktorral” című interjújában. A Godot Galériában rendezett kiállítása kapcsán szólaltatták meg az általam igencsak kedvelt, bájosan zakkant, több oldalú művésznőt. „Portréfestést vállalok!” – volt a tárlat címe, de úgy tűnik, nem lehetett túl sok megrendelője, mert mindösszesen 57 elnöki képet és 1, azaz egy Jancsó Miklós portrét vonultatott fel. (Na jó, volt ott még 4 önarckép, meg egy-két gyermekportré is.) Leírni is szégyellem az olcsó poént, miszerint Viktorunkból egy is sok(k), nemhogy ötvenhét! Nem elég az, hogy ő a valaha létezett legtöbbet filmezett, legtöbbet fényképezett és legtöbbet fényezett magyar politikus, még a gallerykben (kiejtése: galeri) is belé kell botolnunk. Szín- és formakavalkádos, ágyneműkre, terítőkre, mi több: WC-papírra nyomott Orbánokban gyönyörködhettünk, nem tudván szabadulni ezenközben a gyötrő kérdéstől: hogyan, miért, mi végre keveredett ebbe a társaságba a drága jó Miki bácsi?!… Lehet, hogy a mi Tereskovánk sosem lesz egy Andy Warhol, de soha nem felejtjük el neki: ő volt az első, aki leszarta a Parlamentet, 2006-ban. Rohamrendőrök sorfala nézte elbűvölten ebbéli ténykedését. Lehet hogy egyszer majd az épület azon sarkán egy emléktábla fogja hirdetni merész tettét. Másokat is nyíltan buzdított e cselekedetre, a parlament előtti guggolásra kevésbé rávehető fotelforradalmárok számára pedig egy virtulális szarküldő program biztosította a véleménynyilvánítás eme lehetőségét.

Nem kis kalamajka keletkezett a Ludwig Múzeumban Brückner János: Itt és Most című alkotása miatt, amelyet a Ludwig 30 nevű kiállításon állított ki. Egy interaktív installációról van szó, a képzőművész maga csak egy négyzetrácsot helyezett fel a múzeum falára, a négyzetekben számokkal. A múzeum látogatóinak pedig az volt a dolga, hogy a számoknak megfelelő rovátkákat húzzanak ezekbe a négyzetekbe. Ily módon lassanként egy kép rajzolódott ki a falon, amely – a rendezők legnagyobb megdöbbenésére – miniszterelnökünk fiatalkori portréjának bizonyult. A mű szerves része volt két óra is a falon. Az óra mutatója visszafelé ment, a számok helyett pedig betűk láthatóak, amikből a következő felirat volt kiolvasható: THIS TOO SHALL PASS. Ez is el fog múlni. Az alkotást menten eltávolították, kampec dolores, elmúlt. Az alkotó sorsáról eleddig nem érkezett riasztó hír, bizonyára pihen. A gép meg forog, mintha mi sem történt volna ebben az országban.

A miniszterelnöknek egészalakos szobra is volt Budapesten, még ha csak jelképes is. Hungarocellből készült, és a Szolidaritás 2013–as tüntetésén döntötték le – szintén jelképesen. A Dopemanként híressé vált Pityinger László, a politikai performance vezérszónoka pedig odáig ment, hogy arrébb rúgta a letörött fejet – azaz, stílszerűen szólva, focizott vele. Bűncselekmény hiányában minden fokon felmentették a rappert, alig pár évig citálgatták kihallgatásokra, tárgyalásokra, ide, oda.

Akiknek elégséges volt a felcsúti személy kicsinyke mellszobra, már tízezer uszkve csillagos ég jó magyar forintokért megrendelhette azt az eBayen. Öt különböző színben volt kapható, a bronz és a patinás változatok kicsit többe kerültek. Tévedés kizárva, még a nevét is feltüntették a talapzaton. Aki nem hiszi, járjon utána – különben meghosszabbítjuk Bicskéig!

A kereskedelmet sem hagyja hidegen a politika.  Akiknek az Orbánról mintázott aranyozott büszt sem csigázta fel a fantáziáját, azok míves kidolgozású Viktor-viaszgyertyák és pénzt fialó Mészáros Lőrinc-perselyek közül válogathattak egy budai boltban – megsúgom, szintén nem olcsón. De kaphatók voltak ott egyéb közéleti dekor- és bulitárgyak is. Például NER–szereplőkről mintázott papírmaszkokat is árultak, mindenki ott volt, aki számít azon a térfélen, meg se kísérlem felsorolni nevüket. Feltételezem: kérésre bárkit legyártanak. Van képük hozzá. Ugyanakkor az ember szinte a köztelevízióban érzi magát – kiegyensúlyozott kultúrcikk- és árukészletről itt sem beszélhetünk. Sehol sem látni ugyanis egyetlen ellenzéki politikus papírmaséját sem. Soros György persze itt is ott volt, a róla mintázott álarc képibe’ –de hát róla világszerte köztudott: ahol ő nincs jelen, az nem is biztos hogy létezik.

Egy, a sóbizniszben is érdekelt élelmes manufaktúra jó pénzért piacra dobta a showman-politikus Németh Szilárdot, méghozzá sószóró formájában. Anyaga: porcelánutánzat, várható szállítási idő: van, külföldre és a miskolci Számozott utcákba nem postázzák!…

Nem csak az önteltség állhat a múlékony hírnév, az illékony hivatali rangok személyközpontú kőbe vésetése / vászonra festetése utáni vágy hátterében. Önbizalomhiány, frusztrációk, sérelmek is lehetségesek. A majdani síremlékek délibábja az önmegnyugtatásra nem elegendő, hiszen azokat a Nagy Ember személyesen már nem látja, erőt meríteni monumentalitásukból, márványosságukból, gránitszilárdságukból ő már nem tud. (Apropó: a nyers gránitot nem ajánlják még konyhapultnak, vágólapnak sem, mert erősen rákkeltő. Nagy mennyiségben tartalmaz ugyanis urániumot!) Ha vezetőink csak egy icike-picike arcképet fel tudnak mutatni, máris nem vádolhatók azzal, hogy folyton ellenségképet mutatnak csak. Senki nem ellensége önmagának. A hatalmon levők elemi ösztöne azt diktálja tehát, hogy ne csak az örökítőanyagjukat hagyják hátra a rájuk nézvést méltatlan – és nemritkán méltatlankodó – utókornak. Én meg tudom ezt a gyengéjüket érteni, és el is tudom fogadni. Egyetlen szívfájdalmam van csak: annyira de annyira szeretnék már végre combra, mellre vagy seggre tetovált politikust látni! Esetleg valaki a farkára is venne egyet? Tudom, hogy vannak ilyen ábrázolások, ha nem is a hírekben – igazán coming-outolhatna már valaki! Vagy írjak ki egy pályázatot netán?!… 

Várom már nagyon azt is: mikor törlik el a személyiségi jogaikba ütköző azon törvényt, amely megtiltja, hogy még életük virágjában utcát, teret, várost nevezhessenek el önmagukról. A pesti Mussolini tér (mai Oktogon), a Hitler tér (aktuális nevén Kodály körönd), a Sztálin tér (jelenleg Erzsébet tér),  a Sztálinváros (mostanság Dunaújváros) és a ma is létező Lenin utak és Kun Béla utcák országában semmi sem lehetetlen!

Arról a magyar országról beszélek, amelyiknek Nemzeti Dohányboltja ugyan van ezerszám, de – minden valóban valamit-elért néppel ellentétben – a mai napig nincsen méltó, épített, Nemzeti Pantheonja. (Ugyan a Bitva patak partján elterülő kicsiny falucskában, Gannán lévő plébániatemplom és mauzóleum – kicsinyített formában – a Római Pantheon hasonmása, ám ott az Esterházy család egyes tagjai alusszák örök álmukat). Már a 18. – 19. században sok terv született e fájó hiány kiküszöbölésére, de mind megvalósítatlan maradt. Jobb híján azóta is a Hősök terét mutogatjuk a világnak „korlátozott Pantheonként”, annak is főként a Milleniumi emlékművét, a környezetében lévő  köztéri szobrokkal és emlékcsarnokokkal. Amelyek ugyan valóban büszkeségre adnak okot, de szerintem Magyarország többet érdemel! Kell egy végső nemzeti célnyughely a cibált lelkületű, önmegvalósítási lázban égő, utóéletre áhítozó kortárs politikusaink számára! Ahova majd bejutni cool, sikk, trendi, fancy és menő! Ahol a hely mellé dísztemetés és örökmécses is jár! Ahol halk léptű teremőrök vigyázzák a méltóságteljes csöndet, a látogatói kalaplevételt és a kínai művirágokat!

Addig is, amíg ezt drágalátos választottjaink – összpártilag és összmagyarilag – összemutyizzák – a tervezettnél többszörte magasabb áron -, maradnak az őket ábrázoló bornírt, gagyi termékek, a művészi szabadság dícséretes vagy csupán ígéretes produktumai és az egojukban búvó, magukcsucsujgatta önkép.

Pandula Dezső

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább