VENDÉG

Támadások a Himnusz ellen

Ha április 1. lenne, arról adnék most hírt, hogy nemzeti himnuszunkat azonnali hatállyal leváltotta a hímnászát ülő Kormány. Kicserélte egy – egyesek szerint mélabús – elődjénél frissebb, kopogósabb, szárnyalóbb újra. És ami a lényeg: már az első sorában ott szerepel benne a dicsőséges, a fényességes Vezérünk neve (S.N.D.B. = sit nomen Domini benedictum = az Úr neve legyen áldott): „A Párt, Orbán, Magyarország…”. A veretes versszöveget maga Az Elnök írta.

De mivel még csak január 1. van, meg kell elégednem azzal, hogy csupán utalok rá: egy ilyen fordulat egyáltalán nem elképzelhetetlen – bármit is ír az Alaptörvény I. cikkelye. Miután a múlt év utolsó napjaiban a Nemzeti  Kupaktanács – két milliárdos pénzszórás között – lazán a Rogán Antal miniszter által vezetett Miniszterelnöki Kabinetiroda felügyelte Nemzeti Kommunikációs Hivatal hatálya alá helyezte a komplett filmszakmát, ugyan mi akadálya lenne annak, hogy a Himnuszunkat is „megvédje”? A gránitszilárdságút akkor cseppfolyósítják, amikor kedvük tartja. Nem diktátorok allűrje-é – Türkménbasitól Ceauşescuig -, hogy átszellemülten megélt hazafiságuknak versek fabrikálásával és közzétételével adnak hangot? A hazájában nemes egyszerűséggel csak Szerdárként (vezérként) emlegetett államfő, Szaparmurat Nyijazov kabinetje ülésein maga olvasta fel alkotásait a minisztereinek. Költeményeinek első szerencsés olvasóit – a Halk Maszlahatinak (népi tanácsnak) nevezett törvényhozás tagjait – annyira meghatották az Elnök mélyben gyökérző rigmusai, hogy élete végéig tartó elnökséget szavaztak meg neki, ráadásként megkapta az Arany Évszázad Érdemrend mindhárom fokozatát és a „Türkmenisztán Nagy Írója” címet is. A szintén költő Kárpátok Géniuszáról pedig azt tartja a fáma, hogy az 1977-től a forradalomig használatos hivatalos román himnusz (Trei culori cunosc pe lume = Három színt ismerek a világon) verslábait is ő maga farigcsálta. Nem tetszett neki a korábbi állami himnusz, van ilyen!… Az sem lehetett a csere gátja, hogy az előzőt is ő maga zúdította a sorokbanállással elfoglalt népére. De csere ide meg oda, szomszédaink szívbéli himnusza – kvázi Nélküled-je – egy induló volt, amely a Partidul, Ceauşescu, Romȃnia = „A Párt, Ceauşescu, Románia” címmel lopta be magát a történelembe.

Amúgy 2013-ban egyszer már belenyúltak a mézesbödönbe: a Magyar Kultúra Napján adták át a Himnusz, a Szózat és a Székely Himnusz új változatait. A hanghordozón Kölcsey Ferenc megzenésített Hymnusának dallama 4 (azaz négy) verzióban szerepel! Mi ez, ha nem a nemzettudat totális megzavarása? A trianonsebzett gyászmagyarok mentális elbizonytalanítása? 

Tavaly nyáron ünnepeltük – különösebb csinnadratta nélkül – nemzeti énekünk születésének 175. évfordulóját. A MNB a „Himnusz megzenésítése” megnevezéssel különlegesen nagy méretű – a költeményt és a zeneművet együttesen megjelenítő – ezüst emlékérmét bocsátott ki ebből az alkalomból. A jegybank nem tagadja, hogy ezek az emlékpénzérmék törvényes fizetőeszközök, miközben azt is állítja, hogy alapvetően nem forgalmi célokat szolgálnak; elsődleges szerepük a megemlékezés, a figyelemfelkeltés nemzeti értékeinkre. Na persze!… Pénzzé tették a Himnuszunkat, ez a szitu!… 

Bevallom, nagyon elkalandoztam, valójában pusztán arról a váratlanul fellángolt, netlegességig fajult vitáról állt szándékomban beszámolni, amelynek tétje: szabad-e hajlítgatni a hőn szeretett fohászunkat? A véleménycsattogtatások és egymásnakfeszülések apropóját az a Radics Gigi-féle Himnuszinterpretálás adta, amellyel a Life TV köszöntötte 2020-at. Ezt muszáj megnéznetek, ha állást szeretnétek foglalni e kardinális kérdésben és a barikád valamely oldalán.

Nem akarom tudni, mit keres a Himnusz ebben a katedrálisi környezetben – bár állítólag Erkel Ferencet 1844-ben a templomi harangok zúgása ihlette meg a mű komponálásakor -, mit akarnak kifejezni a giccses gyertyákat csöpögtető gyerekek, miért kell mindenáron a mesterkélt pátosz – de azt, hogy egy előadó valami nóvumot akar becsempészni a mű előadásába, azt én speciel önmagában akceptálni tudom.

Jelen esetben ez valamelyest sikerült, a magasztosság nem sérült, nem hinném, hogy van ok a zúgolódásra, a világvége-jajveszékre. Amerikában sokkal kedvezőbben fogadták, amikor anno Marvin Gaye és mások szabad szellemben kezdték előadni az ottani himnuszt. Már-már hagyománnyá vált arrafelé, hogy a soulból és R&B-ből is ismert hajlításokkal éneklik el. Azt a szokást, hogy szívmagasságban mellre tesszük kezünket a himnusz éneklése közben, bezzeg simán átvettük, Orbán Viktorral az élen! Persze más a motiváció ott, és más itt. Ott – szemmel a csillagos-sávos lobogón – ezzel az őszinte hazaszeretetet hangsúlyozzák,– itt viszont csak érezni szeretnénk, hogy megvan még a pénztárcánk.

Van persze amikor nem sikerül a terv, a művész a saját koncepciója áldozatává válik.  Ez történt a fennállásának 100. évfordulóját ünneplő MLSZ fiestáján a véletlenül Enrico Palazzoként felkonferált Vikidál Gyulával. Könnyen így járhat egy művész, ha saját tehetségének a határait feszegeti. Ha a több mint kínos nyekergést nem is, de az újító szándékot itt is méltányolni érdemes – a minden rendszerben érdemekre szert tevő előadó élveboncolása helyett. Annál kevésbé érdemel elismerést a konferanszié – a Himnusz mégsem pusztán egy műsorszám, amit csak úgy meg kell hallgatni, a lelátókon ülve…

Azon valóban érdemes lenne vitatkozni, egyáltalán kell-e Himnuszt – vagy netán valami nacionalista helyettesítőt – énekelni focimeccseken. Állami ünnepekkor, zászlófelhúzás közben vagy egyéb hivatalos alkalmakkor sem szokás labdát rugdosni! 

Bár – ahogy most festenek a közállapotok – még megérhetjük ezt is.

Az egyértelmű, hogy ha különböző népek foci- vagy egyéb sportcsapatai mérkőznek meg, a szokásjog és az elemi udvariasság is azt diktálja, hogy le kell játszani mindkét ország himnuszát. Na de ha két ehoni település csapata csap össze? Danolják el a saját város- vagy faluhimnuszukat, oszt’ pattoghat a labda! Nem gondolom, hogy korlátlanul, bárhol, bármikor helye és ideje van a vigyázzállásos himnuszolásnak, az önnagyságunkba- vagy éppenséggel önsajnálatunkba-révedésnek. Még kevésbé tartom szerencsésnek a hazaffyság és revizionizmus himnikus mákonyával lelocsolni ezeket a sporteseményeket. Ahol én születtem, az iskolába érvén az „Éljen a mi tántoríthatatlan parasztságunk!”-szerű transzparensekkel díszített kövecses úton, minden egyes tanítási nap azzal kezdődött, hogy a Conducǎtor önelégült, pirospozsgás portréja előtt, egyenruhában, pionírköszöntéssel énekeltük el az állami kötelezőt. Fűtés meg vagy volt az osztályteremben, vagy nem volt… Nem veszít-é értékéből az a nemzeti szimbólum, amelyet minden szabályozás nélkül, akármikor, akárhol bevethetnek?… Mit akarnak kifejezni vele, a mi páratlan össze-nem-tartásunkat talán?… Mert a büszkeségre okot adó összetartozást meg kell teremteni elébb – még mielőtt úton-útfélen hirdetnők. Világkuriózum vagyunk, hogy ekkora végletes megosztottságot egy végzetes polgárháború nélkül hordunk ki!

Akárcsak ránk, a Himnuszunkra is eléggé rájárt a rúd. Tavaly év végén, amikor Áder János Egyiptomba tett látogatást – ahol találkozón vett részt Abdel Fattáh esz-Szíszi köztársasági elnökkel – a protokollnak megfelelően államfőnk érkezésekor felcsendült a magyar himnusz is. A katonazenekar beleadott apait-anyait, ám a feldolgozás ennek ellenére kissé sajátosra sikeredett. Olyan szívesen leírnám, hogy a magyar köztársasági elnök bajsza alatti somolygással honorálta a kürtös-fanfáros igyekezetet… de természetesen egy ránc sem rendült az arcán – mint azt már megszokhattuk. Ha a ceremónián véletlenül a 3+2 zenekar Csipkés kombiné című szerzeményét játszották volna le, az is kb. ugyanezzel a hatással lett volna rá. 

Ennél közismertebb eset az, amikor Király Linda – egy kosárlabda-gálamérkőzés előtt – belesült a Himnusz éneklésébe. Bár az énekesnő apja az azóta eltelt években mindent megtett, hogy az internetről minden nyomát eltüntesse e balszerencsés performansznak, egyik videómegosztón mégis sikerült rálelnem egyik ott készült felvételre. A villámgyorsan megszületett, szabotázst kiáltó népítélet meglehetősen igazságtalan volt vele szemben, hiszen ismert volt, hogy más nyelvi környezetben nevelkedett, nem sokkal előtte települt vissza a család az Egyesült Államokból, továbbá ő is még eléggé fiatal és tapasztalatlan előadó volt akkor. Sajnálatos, hogy sokaknak még mindig ez a szereplése ugrik be a neve hallatán.

Nála ügyesebbnek bizonyult egy 15 éves hokis fiú, aki egy kanadai jégkorong-tornán énekelte el a magyar himnuszt. A kamloopsi stadionban a technikai berendezés csődöt mondott a megnyitón. A kanadaiak közösen énekelték saját himnuszukat, magyar részről pedig egy fiatal sportoló, Horváth László mentette meg a helyzetet, aki előzetes felkészülés nélkül, egyedül énekelte el nemzeti énekünket. Kit érdekelt azután már az eredmény?!…

A „rabszolgatörvény” parlamenti szavazásakor sajátos szerepbe, mondhatni bizarr helyzetbe került a magyar Himnusz. Az obstruáló ellenzék a felfokozott hangulatban – az egyéb eszközök és a jobb ötletek fogytán – elkezdte énekelni, mintegy tiltakozásként a határozathozatal ellen. A zavarba hozott kormánypárti képviselők – mi mást tehettek volna – szintén felálltak és rácsatlakoztak az éneklésre. Miután ilymód közösen kiénekelték magukat, az ellenzék kivonult az ülésteremből, lehetővé téve hogy a kormánypártok nyugodtabb körülmények között fejezzék be a Munka Törvénykönyvének a módosítását. Peller Mariann műsorvezető egy tévés vetélkedőben árulta el: az egyetemi felvételijén a Himnusz gyanánt a Szózatot szavalta el. mély átéléssel. A nem szándékos merénylet ellenére felvették.

Számtalanszor előfordultak kínos, mulatságos – vagy éppen felemelő – szituációk más nációk himnuszával is. Ezek felsorolására e helyütt nincs tér – akit mégis érdekelne, megnézhet egy válogatást itt. Ehelyett arra emlékeztetnék, hogy van, ahol tiltják, sőt büntetik azt, hogy magukat magyaroknak valló emberek – őseik földjén – együtt énekeljék a magyarság legfőbb zenei szimbólumát.

A szlovák parlament elfogadott egy ún. „himnusztörvényt”, amely szerint külföldi ország himnuszát csak akkor lehet nyilvános rendezvényen előadni, ha jelen van az érintett ország hivatalos küldöttsége. A tiltakozások hatására –  még tüntetést is tartottak Pozsonyban, „Himnuszunk a szabadságunk” címmel – ezt Andrej Kiska államfő végül megvétózta. Emlékezetes még ebből a szempontból a 2015-ös romániai himnuszper is Anélkül hogy a részletekbe belemennék, kiemelendőnek vélem a konklúziót: az erdélyi magyar közösség identitáshoz való jogának megőrzése nem biztosított, a Himnusz éneklése közösségi rendezvényeken lényegében bírsággal sújtható. Romániában rendszeresen sérülnek az anyanyelvnek az utcán és a hivatalokban való szabad használatához, a nemzetiségi kultúra és hagyományok  megőrzéséhez és ápolásához, valamint a magyarajkú iskolák és a nemzeti jelképek megtartásához való elemi jogok és érdekek.

Hordhatja az elszakított országrészekbe teherautószám a kormány a lóvét és az adományokat (jelentkezik is a hála minden egyes szavazáskor), csak éppen sem a júdáspénz, sem a használt holmi, sem a konzervkaja nem fogja megvédeni az ott élők megtépázott kisebbségi és emberi jogait.

Pandula Dezső

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább