Június 3,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Az árnyék

Az idei volt a negyedik január elseje, amikor futva mentem ki a szüleimhez. Az első alkalom akkor volt, amikor először ébredtem egyedül egy új év reggelén. Emlékszem, hogy iszonyatosan hideg volt aznap, mínusz nyolc fok, szél, fagyos, szitáló köd, ami az ötödik kilométertől havazásra váltott. Nem arra a szép havazásra, ami elvarázsol, és a felhők közé emel bármilyen élethelyzetből, hanem arra a fajta apró, jeges havazásra, ami szúr, fáj, megsebez, ahogy a bőrödhöz ér. A hideg a csontomig hatolt, mindenem fájt, a testem és a lelkem is. Vissza kellett volna fordulnom, de nem tudtam megtenni. Az arcomra fagyott könny égető érzésével futottam tovább az üres országúton, harcolva az elemekkel és magammal. Futottam haza a szüleimhez. Negyvenhat éves voltam, de azt éreztem, mint kisgyerekként, ha elestem, hogy fáj, vérzik, de majd mindjárt hazaérek, megpuszilják és onnantól nem fáj tovább. Életem legkeservesebb húsz kilométere volt.

Attól fogva a január elseje mindig azzal telik, hogy kifutok hozzájuk boldog új évet kívánni.

Ma arra gondoltam, hogy letesztelem, mennyivel lettem azóta gyorsabb. A kapun kilépve a telefon kijelzőjén megláttam, hogy plusz nyolc fok van. Ideális futóidő – állapítottam meg örömmel –, és elindítottam a legpörgősebb lejátszási listámat, vettem egy nagy levegőt, és elrajtoltam. Ahogy kiértem a bérházak közül a Duna-partra, szikrázó napsütés fogadott. Belém hasított a felismerés, hogy mennyivel más most minden, mint akkor volt. Eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam, hogy semmi sem tart örökké. Semmi. A jó sem és a rossz sem, de ez a mai kontraszt nagyon éles volt. Megálltam, leállítottam a zúzós zenét, majd a Samsara Boulevard mantra zenekar egyik albumát indítottam el. Már nem akartam gyorsan futni. Nem akartam magammal versenyezni, csak élvezni akartam az időt, a napsütést, az utat. Átélni a különbséget a négy évvel korábbi nap és e között.

A rakparton, az út mentén halmokban álltak a tűzijátékos dobozok, melyekből nemrég még csodálatos fény robbant az ünneplő tömeg fölé. Néhány óra alatt értéktelen hulladékká vált itt minden. Színes trombitákat, arany és ezüst színű papír cilindereket sodort elém a szél. Talpaim alatt pezsgősüvegek szilánkjai recsegtek, az éjszaka kétes foltjain pedig glitterpor csillant meg a szikrázó nap fényében. Mennyire gyors változás, milyen végletes ellentétek! Pont olyan, mint az életben – gondoltam, és elővettem a telefonom, hogy lefotózzam a furcsa csendéletet. Ahogy fényképeztem, észrevettem, hogy az árnyékom minden képen rajta van. Nem baj, így még élesebb a párhuzam a látvány és a saját életem között – mosolyodtam el, és a győzelem jelét mutattam a szemét tetején.

Innentől úgy futottam, hogy az előttem haladó árnyékomat figyeltem. Az árnyék akadály nélkül siklott át mindenen. Figyeltem és arra gondoltam, hogy az úton haladó árnyék tényleg az életem metaforája. Hol rendezett térkövekről, hol kátyús úttestről, hol szemétkupacról, hol sártócsából tükröződik vissza, de halad. Nem áll meg, bár néha eltűnik egy nagyobb árnyékban, de mindig előjön. Egyszer a patak napos oldalán futott és nem mellettem. De jó – gondoltam – átért a fénybe! Néha utolérte valaki más árnyékát, beleolvadt, összefolyt vele, majd kivált belőle, és újból kiélesedtek a kontúrjai. Metszéspontok jöttek létre emberekkel, sétáló kutyákkal, útjelzőtáblákkal, szemeteskukákkal, járművekkel. Hol egy Porschén rohant át, hol egy Volkswagenen. Onnan gyere le – nevettem fel később, amikor egy buszon látom meg az árnyékot, amin „BUÉK 2020” felirat villogott.

Ahogy fordult az út, az árnyék a függőleges felületeken haladt mellettem. Kopott falak, szép falak, graffitik, márványborítás, kerítések, korlátok, csillogó portálüvegek, mindegy volt neki, némán suhant át rajtuk. A temető mellett az árusok virágai között futunk keresztül. Újabb meghökkentő kontraszt. Virágok, vidám színek, élet itt volt leginkább az eddig megtett tíz kilométer alatt.

Az árnyék egy aluljáróban eltűnt, majd kirobbanva bukkant fel a másik oldalon. Ismét a járdán van, de most sokkal halványabb. Ahogy figyelem a változást, vércseppeket veszek észre a földön. Követem a vér nyomát, lassítok, félve pásztázom az út menti árkot, fülemben Zöld Tara tibeti mantrájával, és a torkomban dobogó szívemmel. Szerencsére semmit nem látok. A vércseppek egyszer csak nem folytatódnak tovább. A pulzusom nagyon magas, megállok, leállítom a kamerát. Akkor veszem észre, hogy amíg a vér útját követtem, feljutottunk azon az emelkedőn, amit a legjobban utálok. Milyen érdekes, valaki más fájdalmán keresztül jutottam fel a csúcsra – tűnődőm el szomorúan. Nem ez nem lehet, az nem én lennék! Inkább annyira figyeltem valaki más fájdalmára, hogy nem éreztem a sajátomat – változtatom meg a nézőpontom. Így jobb, sokkal jobban hangzik. Kicsit még pásztázom az avarral és gallyakkal vastagon borított árkot a töltés mentén, de semmi oda nem illőt nem látok. Nincs semmi baj – próbálom megnyugtatni magam – biztos érte jöttek autóval és elvitték a vérhez tartozó embert, vagy állatot orvoshoz. „Om tare tuttare ture swaha” ismétlem el én is a mantrát az énekesnővel, majd tovább futok.

Az út másik oldalán az árnyék megint felkúszik a falra, és a kerítéseken halad mellettem. Az egyik mögött egy sárga iskolabusz, olyan amilyen az amerikai filmekben szokott lenni. Amilyen Freddy Krugernek is volt az egyetlen olyan horrorfilmben, amitől rettegtem kamaszkoromban. Megborzongok, de látom, hogy az árnyék átfut ezen is. Nem fél, lobogó hajjal halad előttem.

A kerítések mögül kutyaugatás hallatszik, ahogy mindig, amikor beérek a kertvárosi területre. Lefutok a járdáról az útra, félek a kutyáktól. Felhangosítom a zenét, hogy ne halljam őket. Ezzel megoldottnak tekintem a problémát. Felelőtlen vagy – mondják rám időnként -, nem készülsz fel a bajra! Lehet, de nem vagyok hajlandó a félelem, az aggódás állapotában hosszan időzni. Majd reagálok, ha lesz mire, de addig nem akarom az időmet rettegve, a bénultság állapotában tölteni. Az árnyék az úttesten jön mellettem, a felezővonalig ér. A zenén keresztül is hallom, ahogy hosszan dudál egy autó rám. A kormányt kicsit mozdítsd el, te szerencsétlen – gondolom magamban. A kormány elmozdításának gondolatától azonnal megemelkedik a pulzusom, mégis gyorsulok.

Az árnyék egyre halványabb és egyre hosszabb lett, mire megérkeztem a szüleim házához. Mielőtt eltűnt, még megköszönöm neki, hogy velem jött, és lepergette az életemet. Megmutatta, hogy minden megváltozhat egyik pillanatról a másikra, hol jó, hol rossz irányba, de egy biztos: tovább lehet lépni. Menni, haladni kell tovább. Varázslatos volt számomra ez a 2020. január elsejei út.

Boldog új évet nektek!

Bolla Rita

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.