Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Világszínvonalú egészségügy, erőspistás mártásban

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Vagyis jó magyarosan, mint a csoda szaloncukor.

Ezer magyarra hat ápoló jut, a teljes rendszerből 25 ezer szakember hiányzik a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) adatai szerint.

Az elmaradott Németországban ezer emberre két és félszer ennyi ápoló van a „rendszerben”, és ott majdnem 83 millió ember él. (Ez utóbbi csak azért érdekes, mert azt mutatja, mennyivel jobban becsülik az ápolók munkáját egy nyolcszor nagyobb lakosságú országban.) A nem dübörgő, békés Svájcban akár 16 szakképzett ápoló is jut ezer beteg vagy ellátandó emberre.

Európai felmérési adatok az egyes országok egészségügyéről tavaly a 33. helyre sorolták Magyarországot, a 35-ből. Románia és Albánia még utánunk voltak, szerintem idén elérjük a dicsőséges utolsó helyezést. A részvétel a fontos… mármint az európai felmérésben. Legalább. Részvétem mindenkinek, akit az élet rákényszerít arra, hogy ezt a világszínvonalú szolgáltatást igénybe kelljen vennie. Miután nem akarok hergelni senkit, a spanyol rendszerről egy szót sem szólok. Legfeljebb annyit, hogy érdemes lenne valami nagyon tehetséges NER-szakpolitikusnak ellátogatnia errefelé, nem irigykedni, hanem tanulni és hazavinni a tapasztalatokat.

Olyan az egész nagyszerű magyar egészségügy, mint a foci – van, de nincs. Azzal az ordító különbséggel, hogy stadionokra, edzőkre és kétballábakra legalább  annyi pénz ment el  az elmúlt tíz évben, amiből fél Európát ellátó kiváló eü-intézményeket lehetett volna kreálni. De legalább a rászoruló magyarokra gondolt volna kiváló vezérkar. Amelynek nagy része vagy a saját maga számára létrehozott, szigorúan zárt intézményben, vagy leginkább külföldön keresi a gyógyulást, ha megbetegszik.

Nem kizárólag az orvosok és a többi szakdolgozó hibája, hogy ennyire leépült ez a terület is. Az egész rendszer úgy pocsék, ahogy van. És nem csak arról van szó, hogy nincs pénz a kórházakban gyógyszerre, szappanra, de lassan a tiszta ágynemű is luxus kategória. Nem csak arról, hogy 12 órán át dolgoznak emberek, olyan munkát végezve, amin  életek múlhatnak. A megteremtett, lehetetlen körülményekről szól a helyzet. Vidéki nagyvárosban élő háziorvos rokonom időnként 60-65 beteget „kell” hogy ellásson egy nap alatt. Senkit nem kerget el, a túlóráit már nem is számolja, mert felesleges. Én viszont számoltam egy picit. Csak tíz perccel kalkuláltam minden egyes betegre – az napi 600 perc. Vagyis tíz óra, tiszta munkaidő. Se ebéd, se kávé, se egy mély levegővétel két beteg között. Mint tudjuk, ha már egyszer bejutottunk az áhított doktorhoz, egyikünk sem végez általában tíz perc alatt, legfeljebb csak ha receptért érkezett.

Embertelen körülmények között dolgozó, elhivatott emberek tartják még működésben ezt a lealjasított rendszert. Nagyon sokukat ismerem, és csak mélységes tisztelettel tudok gondolni az elhivatottságukra. Nélkülük régen összedőlt volna az egész, és csak a pikírt, cinikus, kedvetlen arcokat láthatnánk a mai egészségügyben.

Azért akartam ma erről írni, mert nem csak az egészségügyi rendszer ilyen, viszont hűen tükrözi egész Orbanisztánt. Aminek pár napja egy újabb évét élvezhetjük. Már aki.

Miközben tapasztalhatja mindenki a fentieket, az érintett politikusok szemrebbenés nélkül állítják ennek az ellenkezőjét. Úgyis elhiszi a nem látó, hogy sötét a világ. Csak az ő orvosa fáradt vagy kókler, csak az ő várasának kórháza nyomorult, egyébként minden nagyon fantasztikus, nincs miért aggódni, nem kell gondolkodni azon, mekkora a baj.

Ha nem változtatunk azon, hogy nem foglalkozunk a tanárok, mentősök, ápolók, vasutasok, buszvezetők, óvónők, művészek, tisztviselők – napestig sorolhatnám – problémáival, pont azt tesszük, amit a Nemzeti Együttműködés Rendszere el akar érni. A hazug szavak mögött egymás semmibevételét.

Mindannyiunk problémája a kevés ápoló. A szakképzetlen tanár és napestig sorolhatnám. Egymásra vagyunk utalva. Ugyanabban az országban élünk, és mégsem törődünk egymással, a másik munkájával, annak megbecsülésével.

Azzal foglalkozunk, mennyit lopott Lölő, mennyit nyúlt le a tesója, kinek mekkora villája, elcsalt vagyona van. Hümmögünk, dühöngünk, fejünket csóváljuk, „ezt nem hiszem el!” – el bombázzuk egymást a közösségi oldalakon.

Életben tartjuk a rendszert. Már akkora kalodába zárt minket, hogy észre sem vesszük az újabb szorító csavarokat.

33-ik a 35-ből. Az egészségügyi ellátás színvonala. Világszínvonal, vazze. Vajon egy hasonló, 35 országot érintő európai felmérésben meghunyászkodásból hol végeznénk?

Szerintem az élen.