Február 20,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Szerettem volna…

… írni az év utolsó napjára egy nyílt levelet a nagyoknak, Magyarország mai vezetőinek, különös tekintettel a Vezér elvtársra. Olyan sokan megtették már. Igaz,  nem tudom, mennyi értelme volt. Kaptak-e választ, változott-e valami a levelek után, javult-e a befogadóképesség a címzett részéről.

Nem tudom. Amit tudok, az az, hogy tetszik a 2020, mint szám, van benne valami megkapó. Kerek, korrekt, jónak tűnő. Talán egy jobb és boldogabb év lesz, mint az utóbbi sok – az országnak is, a világnak is, és talán nekem is.

Arról írtam volna abban a levélben, hogy milyen nagy reményekkel éltem meg a múlt század kilencvenes éveit. Sokkal korábban érzékeltem és tudtam, hogy nagy és reményteljes változásokra van kilátás, mert Apám mellett élve részese lehettem sok nagyszerű eseménynek. Apámat Horn Gyulának hívták.

A Nagy Imre újratemetésén elhangzott Orbán Viktor beszéd, amely „kiforgatta” az országot az addigi mindenéből, olyan dolgokról szólt, amelyek mellett teljes mellszélességgel ki tudtam  állni. Nem engedünk sem 1848, sem 1956 szelleméből – mondta az ifjú harcos. (Én nem is engedhetek ’56-ból, mert akkor születtem. Támadás érte a kórházat, amelyben világra jöttem Budapesten, de túléltem, mint látjátok.)

1998 óta eltelt sok év, demokratikus és kevésbé demokratikus választások után jöttek különböző kormányok. És minden maradt a „régiben”.  Haverok, barátok – az összes rendszerben előnyt élvezők. Természetesen az éppen hatalmon lévő vezető a saját „köreit” részesíti előnyben. Érthető. Én is szívesebben bízok fontos munkákat ismerősökre, szakmai presztízzsel rendelkezőkre, mint ismeretlenekre. Minden politikus ezt teszi. Mindig, mindenhol. A kapcsolatok sötét oldaláról – ki kiről mit tud, és ezt mire használja, stb. – most nem akarok beszélni.

Arról is szerettem volna írni abban a levélben, mekkora változás ment végbe az elmúlt évtizedekben Orbán Viktorban és a pártjában. Az „őszintén” szabadságot, egymás meghallgatását és szóhoz jutásának követelését felváltotta a harminc éves pártelnökség okozta vakság – a feltétlen engedelmesség, hűség megkövetelése és az „az legyen, amit én akarok”. És amit akar, az ma már sem nem a szabadság, sem nem az Európához való tartozás – amit többek között Apám és társai értek el sok évtizedes nemzetközi politikai tevékenység révén. Ma egyetlen cél maradt: sok pénzre szert tenni, és ezzel a sok-sok pénzzel hatalmon maradni. Bármilyen eszközök felhasználásával – a média bekebelezése, az ellenzék elnémítása, ellehetetlenítése, a magyar és külföldi értelmiség, a másképp gondolkodók lejáratása, az ország gazdasági letarolása és a nemzeti vagyon átjátszása családtagok és barátok kezébe.

Szerettem volna írni abban a levélben arról is, hogy sok évvel később volt egy másik temetés, Édesapámé. Nem akarom részletezni, mert nem közérdekű, mennyi „harcot” vívtunk ezzel kapcsolatban. Az állami temetést nehéz lett volna elkerülni, holott a család nagy része  nem kívánta, de az lett. Arról is írtam volna abban a levélben, hogy borzasztó volt az egész eseményt előkészítő több hét. Semmiben nem értettünk egyet sokáig, végül győzött a család akarata.

A kötelező protokoll szerint a temetésen részt vevő vezetők kötelesek voltak fejet hajtani az elhunyt koporsója előtt, és azután kondoleálni a családnak. Az akkori kormányfő alig leplezett undorral hajtott fejet. Muszáj volt, kamerák százai voltak jelen.

Szerettem volna megírni abban a levélben, hogy volt egy szemfüles „segítő”, aki karon fogta Orbán vezért – már akkor is annak hitte magát – és odavezette Anyámhoz. Ott álltam Édesanyám mellett – apró, elveszett emberkének tűnt a Nagyvezír. Olyan is. Azt nem mondták neki, hogy a többi családtagnak is kondoleálni illik – nem is tette meg.

Abban a levélben írtam volna arról is, hogy pár évvel később Brüsszelben azzal a Martin Shulzcal avattunk közösen egy Apámról elnevezett termet, akinek a beszédét nem akarták engedélyezni a NER katonái és főnöke. Martin Schulz a temetés idején az Európai Parlament elnöke volt. Sem a Fidesz, sem a NER képviselői közül senki nem vett részt a teremavatási rendezvényen, mint ahogy később sem, amikor ugyanabban a teremben a névadó szobrát felavatták.

Szerettem volna a nyílt levélnek szánt reménytelen üzenetben arról is írni, hogy év végi hagyomány – tőlem lehet akár nagyon magyar is, bár a spanyol tévében azt látom, hogy pont ugyanezt teszi errefelé is mindenki  –, hogy számot vetünk az elmúlt év(ek) hibáival, és valami jobbat akarunk jövőre tenni.

Szerettem volna azzal zárni a meg nem írt levelet, hogy a ma hatalmon lévők tegyék meg nekünk, mezei honfitársaiknak azt a szívességet, hogy elgondolkodnak azon, meddig akarnak még kihasználni, megalázni, hülyének nézni minket.

Nem írtam meg azt a levelet. Így aztán nincs kérdésem. Egy sem. Ezért választ sem várok.

Maradjunk annyiban, hogy várjuk 2020-at. Hátha…

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.