December 6,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Kutyául

Nagypárna-fodrászolta hajjal, pongyolában támolygott ki a folyosóra. Elnyomott egy ásítást, meg egy cifra káromkodást, amiért álmát ilyen ordenáré hangzavarral tépték szét. Csak csendesen jelezni akarta a szomszéd lakást tatarozóknak, hogy kicsit halkabban tegyék a dolguk. Szombat reggel van, hajnali fél nyolc, vagy mifene…

Kilépett az ajtón a szürke kockás metlahira. Még mindig hallotta azt a furcsa zuhogást, a fel-felharsanó vonyítás féleséget. Bútorokat tologathatnak – gondolta álmosan. Közben szeme hozzászokott a lépcsőforduló félhomályához, és meglátta, hogy a zaj elsődleges forrása nem a festőbrigád.

A földszinti hatósági húsbolt tulajdonosa úgy állt a lépcsőkanyarban, mint egy kék, műanyag gyerekkáddal felvértezett keresztes lovag. Felemelt kezében egy vascső, amivel iszonyú erővel épp lesújtott. A csapás nyomán, a babakád mögül, valahonnan térdmagasságból vér fröccsent a falra. És megint felharsant az a vonyítás, amiről korábban azt hitte, csak zavaros álmában hallotta.

A folyosó sötétjében immár világosnak tűnt, hogy ez nem álom. A zsemleszínű, nagy testű kutya vérző fejjel, forgó szemekkel figyelte, honnan jön a következő ütés. Vöröslő ínyét fel-felhúzta, igyekezett minden jámborsága ellenére fenyegetőnek tűnni. Kiszolgáltatott és sebes volt. Egy pillanatra tekintetét a babakád barikádja mögül támadó hentesről és a hentes mögül ijedten pillogó munkások Laokoón-csoportjáról a frissen érkezőre emelte. Elgyötört tekintet volt ez, félelemmel, megadással, dühvel.

A tagbaszakadt, vascsővel felfegyverkezett férfi a léptekre hátrafordult és odaordított: Te maradj ki ebből! Ezt nem kell látnod! – és ismét magasba lendítette a vascsövet, hogy az előző, borzalmas koreográfiát, immár egy újabb szemtanú előtt előadja. És megint vér márványozta a lépcsőház falát.

A pongyolás torkaszakadtából ordított. A kutya a sarokba szorulva szűkölt, fél szeme eltűnt a lefelé araszoló vörös csík mögött. A férfiak egymás szavába vágva kiabáltak, hadonásztak. Közelebb lépni egyik sem mert. Magyarázták, el kell pusztítani az állatot, mert veszélyes. Mert támad. És hogy ez férfi dolog, éppen ezért az ilyen pongyolás, kócos hajúnak nincs itt semmi keresnivalója.

Szó szót követett – mondjuk így. Pontosabb, hogy ordításra ordítás felelt. Fenyegetően lengett a vascső, a nagydarab a nyomorult eb fölé tornyosult.

Talán a nő hangja volt keményebb. Talán csak ő félt jobban. Nem tudni. Elég az hozzá, hogy mintha kegyet gyakoroltak volna – no nem a kutyával, hanem a nővel szemben – a sereglet egyedül hagyta a szerencsétlen jószággal.

Ránézett az ottmaradottra, majd lassan lépdelve, hátra-hátra pislantva eltűnt a lakásban. A spájzban megkereste a vasserpenyőt, benne a tegnapi fokhagymás pecsenyezsírral. A konyharuhából kivett egy szűk fél kilóra való szikkadt kenyeret és megforgatta a zsiradékban. A méretes sercli csak úgy szívta magába a húspörcös, illatozó fűszeres levet.

Közben a spájzajtó belső feléről magához vette a felakasztott ruhaszárító kötelet. Visszaindult a lépcsőház felé, ami talán még sosem volt ilyen kihalt. A férfiak addigra az udvaron cigarettázva bátorították egymást.

A léptekre a kutya még jobban a falhoz lapult. Gyanakvón figyelte a pecsenyezsírtól csöpögő kezet, ami mostanra megtanulta: ételt és halált egyaránt hozhat. Megpróbált félelmetesen morogni, fogat villogtatni, és általában úgy tenni, mint ha maradt volna még egy fikarcnyi a méltóságából. Még rettentőnek akart mutatkozni, de csak sajnálni való volt.

Ő közelebb lépett, centiről centire lopta a távolságot közte és a véres, remegő állat között. Jó volna azt írni, hogy bátran közelített hozzá, de ez pont olyan ócska hazugság volna, mint az, hogy minden ember eredendően jó. Éppúgy félt, mint az, aki felé kinyújtotta kezét, benne a pecsenyezsíros kenyérrel. A szaft egészen a könyökéig csorgott, barnás foltot rajzolva a pasztellszín pongyola ujjára.

A kutya lehajtott fejjel állt, csak szemét emelte fel. Nem akarta hinni, hogy ez a jó szagú holmi az övé lehet. Még vicsorított egyet – csak a biztonság kedvéért – aztán lassan, legyűrve egészséges gyanakvását ráhajolt a serclire. Nagyot harapott, mohón falta, talán már ereje sem volt foglalkozni azzal, hogy közben a másik kéz finoman a nyakába akasztja a meghurkolt kötelet. Kimenteni. Pár pillanat múlva csak egy fényesre nyalt zsírfolt meg egy vértócsa jelezte a történteket a folyosó kövén.

Tizenöt-húsz lépcsőfok. Ennyi volt hátra a szabadulásig. Együtt lépdeltek. A kutya fel-felnézett a nőre, ő pedig igyekezett kerülni a tekintetét. Nem akarta látni a félelem és a hála rettenetes keverékét.

Odakinn a kék babakádas hentes, meg a kezeslábasba öltözött többi fickó egymást heccelve, ugratva az utolsót slukkolta a cigiből. Viccelődtek, hogy mi történhet egy emelettel feljebb. Maguk között bátrak, mit bátrak, hősök voltak! Egészen addig, míg a páros meg nem jelent az ajtóban.

És akkor csend lett az udvaron. Nagyon nagy csend.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.