December 12,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Titokszoba

özv. Phiál Mihályné nyugdíjas ének-orosz szakos tanárnő egy éjjel arra ébredt, hogy motoszkálást hall a nagyszekrény felől. – Mi lehet az? – tűnődött félhangosan. Megszokta már, hogy amióta férjeurát elvitte a kaszás – maholnap három éve lesz ennek -, elkezdte kimondani amit gondol. Erre korábban nem volt lehetősége. – Biztosan kintről jött a zaj – nyugtatta meg magát. A ferencvárosi éjszakák már csak ilyenek, mindig történik valami odakint az utcán vagy a nagybetűs Életben. Ezért is szereltetett fel három zárat és egy vasrácsot a külső ajtóra. Az utcai ablakokra is szeretett volna díszes rácsozatokat szereltetni, de részint nem volt rá elég pénze, másrész ki akarna – és hogyan – ott falmászni a másodikra. Ahol már 38 éve lakik. 

A szekrény nagy, békebeli darab. Diófurnéros, intarziás: felhőcskéken könyöklő puttók, nyilván. Tetejét megülte az idő pora. Még a férje készítette, aki asztalos volt mígnem vissza kellett adnia az iparengedélyét. A népek inkább vásárolták a – nem is olcsó – laminált faforgács-lapokból készült szekrényeket, mint a régi vágású mesteremberek jóféle famunkáit. Pedig még összeszerelni is nekik kellett az elemeket, a pénzükért. Nem volt lelki ereje benézni oda, a férje holmija közé, miután az eltávozott. Asszonynak oda korábban sem volt belátása, nem engedte az örege. Kabátjait, viseltes pulóverjeit, egynémely szerszámát, ifjonti kokárdáit és hódításait tárolhatta ott. 

Megpróbált visszaaludni. Szeretett aludni, szundikálni. Korábban sokat álmodott a szülőfalujáról, a gyermekkoráról. Olyankor végigsétált a meleg, poros utcácskákon, megsimogatta az útjába eső fákat, átölelte a rebbenő rétet. Belegázolt meztélláb a patak folydogáló vizébe. Már csak a képzelete szárnyán juthatott el oda. Se gyereke aki elvihetné, se kocsija – de még jogosítványa sem nincsen.  Az utazgatásért meg sosem volt oda. 

De a neszezés megismétlődött. Majd megint. Mintha valami szöszmötölne a szekrényben… – Mi a fene?! – ült fel Phiálné.  – Talán egér?…  Nem magában beszélt, csak hangosan gondolkodott. Felkapcsolta az éjjeli lámpát. Majd hirtelen elhatározásból elővette a kulcsot – mert azért persze hogy tudta hogy hol dugdosta a férje!… – és odamerészkedett a szekrényajtóhoz. Gyulladás gyötörte kezével elfordította a kulcsot a zárban. Az ajtó kivágódott, egy fehér, leples alak esett ki rajta. Szent Habakuk: egy szellem!

özv. Phiálné: háta borzong, majdnem elájul.

– Bocsánat, de vészhelyzet volt. Nagyon viszketett a hátam – mondta a szellem. – Meg kellett vakartassam az ajtófélfával.

– Egészségére… mondta volna az özvegy, ha meg tudott volna szólalni. Vajon álmodom mindezt? – tűnődött.

– Akkor nem is zavarom tovább… – így a szellem, miközben feltápászkodott és ment volna vissza a szekrénybe. De özv. Phiállné szellemmegvető bátorsággal elállta az útját. 

– Ki maga és mit keres a mi szekrényemben?! – kérdezte, kissé bizonytalanul, mert, ugye, semmilyen önvédelmi eszközt nem tartott a párnája alatt.

– Tényleg, komolyan ne haragudjon, kézcsókom és mégegyszer bocsánat.  Többé nem fogom kísérteni – szellemeskedett a szellem.

– Meg van bocsátva – suttogta Pihálné. – De kit tisztelhetek az Úrban?

– Az Úrban és Orbánban bíztunk eleitől fogva – mondta a furcsa szerzet. – Aztán mégis idejutottunk.

– Hová tetszett jutni, ide a szekrénybe? – képedt el a szellemmel suttogó nénike.

– Dr. Báocskai vagyok, a korábbi polgármester. Pontosabban csak a szelleme. Tudja, alig több mint egy hónapja, hogy választás volt. Ő elment, de a szellemét itt hagyta. Azaz engem. Mert hátha. Sosem lehet tudni. A lepény hal meg utoljára.

– Értem, de épp a szekrényünkben hagyták itt?

– Félre tetszik érteni a helyzetet! A Maga szekrényének a hátsó fala valójában egy ajtó. Amely mögött egy szoba van. Az a helyiség az én – azaz a mi – Báocskai úrral közös volt irodánk mellett van. Hiszen tudja: a szomszédos épület itt az utcában a polgármesteri hivatal.

– Én ne tudnám?!… – préselte ki a száján. Valójában évtizedekig ábrándozott arról, hogy a fal mögött egy vele egykorú, arcszőrzet nélküli agglegény ember lakik, aki időnként átsuhan hozzá a falon. Megöleli, majd megszereli ami elromlott a lakásban. Leszedi a pókhálót onnan, ahonnan kell. Lelke mélyén nem akarta sosem tudomásul venni, hogy a szomszédban valójában egy hivatal székel. – De mi végett van ez az egész miskulancia? 

– Nézze, ez valójában egy kijárat. Mondjuk úgy: vészkijárat a mindenkori tanácselnök és polgármester elvtársak részére. A kedves férje tudott róla, benne van a titkos záradékban, ami a lakásbérleti szerződésük melléklete. A mi részünkről még személyesen Molotov és Ribbentrop elvtársurak írták alá valamikor ’56 után. Bár nem biztos, hogy éltek még akkoriban. 

Nem értem a dolgot. A nyugdíjas klubban beszélték, hogy megírta az újság: felfedeztek valamiféle ajtót egy irodai szekrényben – de az valamilyen szobába nyílott, nem pedig szobából

– Jól tetszik tudni. Megmagyarázhatom?

– Senki sem annyira szegény, hogy meg ne tudná magyarázni…

– Csontvázakat kerestek az irodám szekrényében – de csak egy kulcsra zárható rejtekajtóra leltek. El is nevezték menten jogi kiskapunak – merthogy nem minden az, aminek látszik. Ajtónak tűnik, oszt’ mégis kiskaputt! A kétfarkúak új alpolgármesternője viszont – aki felfedezte az irodai szekrényben a párnázott ajtajú bejáratot  – elmulasztotta az elé tárult szoba szekrényeit is átnézni. Így rejtve maradt, hogy a helyiségnek egy kijárata is van, épp szemben a bejárattal, egy másik szekrénybe elrejtve. Ez a kijárat vezet a maga bérleményébe. A diófurnéros szekrényében levő másik ajtón keresztül. Érti már?

– Hol laknak azok a kétfarkúak? Mondja már: kik ők?!… Amúgy én mindent értek, még azt is amit nem. Ezért sem szavaztam magára. Illetve a főnökére, aki szintén maga. 

– Nagyban folyik a találgatás országszerte: mi célt szolgált ez a titkos szoba, mi volt a szerepe? Pánikszoba? Zártkörű bulihelyszín? Kik mehettek itt szobára? Pedig ez csak csupán egy átjáró szoba, menekülő szoba. Hogy is hihetik, hogy afféle vakszoba?!… Legföljebb a vesszőparipáimat tároltam ott. Ami magyar, az csak ló lehet. Pénz, paripa, fegyver – három a magyar igazság! 

– Ahogy én hallottam, adták maga alá a lovat, szó se róla…

– Most is van egy szellemlovam… Nem tagadom Maga előtt: sok kellemes emlék köt ide. Piálások, légyottok, sok tízmilliós számlák… Valahol csak ki kellett engedni annak a rengeteg győzelemnek a fáradt gőzét!… Céljaink megkövetelték a megfelelő szellemi állapotot. Számunkra minden év a Csalárdok Éve! Rajtam kívül csak nagyon kevesen tudtak erről a szobáról, azok is mind távoztak velem – pontosabban Báocskaival – együtt. Nyilvánvaló: csak miután végkielégítette őket. Csak én rekedtem itt a vereség órái múltán, két ajtó között a pad alatt. Remélem kesztyűs kézzel bánnak majd velem, amiért könnyű kézzel bántam a köz pénzével… – majdnem hüppög. 

– Ha ugyan sor kerül erre…

– Reménykedjünk… Tebenned vagyon bizodalmunk, Polt, ki vagy a polcon újabb kilenc hosszú évre!… Folt hátán Polt, tű benne sosem volt. Szeretem a magyar népi mondókákat… Mióta itt ragadtam, csak a Hold és én neszezünk éjszakánként, a Hivatal folyosóit járva, – mint a cápa a Neoton-dalban: áldozatra várva.  Ha embert látok, megpróbálok kapcsolatba lépni veleHa majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán: akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Baánaán!

– A Szépművészeti igazgatójára céloz?- fitogtatta múzeumjártasságát a tanárnő.

– Az észnek az esztelenséggel szemben semmi sansza nincs. A sorociszta-ugatbarát-libero bagázs azóta sem bírja rendesen fölfedezni ezt a titokszobát. az például fel sem merül bennük, hogy én itt testetlenkedek. Van benne még egy nagyobb – a padlótól a mennyezetig érő – szekrény; egyszerűen nem merik felnyitni. Agyalnak: kell-e,  jó-e, érdemes-e kinyitni?!… Vajh’ mit rejthet mélye?!… – állingálnak, toporognak előtte. Atya gatya!… – meresztette a szemét – már ha volt nékije – a szellem.

– El tudom képzelni, hogy kompromittáló iratok hegyeit…

– Ugyan már, ne legyen naiv! Azokat még időben sikerült eltüntetnünk, elvégre mind a mi szellemi tulajdonunk volt. Egy paksiméta papír nem sok – annyi sem maradt hátra. Üres irattartók várták az utódomat.  De mi van, ha egy féreglyuk rejtőzik a mélyén?!… – kérdezik ők -, mely egyenesen egy másik idődimenzióba vezet. Vagy ha – teszem azt – egy létra van ott. Ki tudja, hova jut, aki fel- vagy lemászik rajta. Talán a mennybe? Lehet a pokolba? Legyint. – Hagyom, hadd tipródjanak!…. Nem véletlenül hordok titokzoknit. Eredeti daidas báli cipővel.

– Ahogy itt elnézem a dolgokat, az a lajtorja – ha tényleg van – a múltba vezet… – vágott oda a tanárnő. 

– Maga is csak horthyizni, moszkvázni tud!… Koránra jár az idő, gyülemlik a reggel, jönnek a szellemirtók, mennem kell! Ne feledje: égi szellem nem rossz szellem!… Remélem, minden közöttünk marad… tudja, a titkos paktum!…

– Hát persze, hogyne!  Hallgatok, mint a sír… – majd ha én leszek a titokminiszter!…

Pandula Dezső

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.