LUCA AJTAJA

Mindennapi apróságok és megaláztatások

A város, ahol immár több éve élek, Spanyolország egyik kedvelt tengerparti turista paradicsoma. Két oka is van annak, miért szeretnék mesélni erről a helyről és picit az országról is. A fontosabb az, hogy érzékeltessem, milyen jó és érdekes soknemzetiségű helyen élni. A kevésbé fontos pedig az, hogy bár sokan voltak már a magyarok közül „nyaralni Spanyolba’”, lehet, hogy a tenger, a koktélok, Gaudi, a flamenco és a  foci mögött mégsem sikerült megismerni a mindennapi spanyol valóságot. Vagy csak egyszerűen kiegészítésnek szánom azoknak, akik már jártak ebben az érdekes országban.

Nem lesz sok szó politikáról – előre szólok -, mert az annyira összetett errefelé is, hogy külön tanulmányokat lehetne (és időnként kellene is) írni mindarról, ami itt meghatározza a közéletet.

Csak apróságokról mesélnék. Például arról, hogy az ingatlanok nagy részét évek óta zömében külföldiek vásárolják meg. Legtöbbjük angol és orosz.

Az angoloknál több évtizedes tendencia, hogy idejekorán gondoskodnak nyugdíjas éveikről, ezért ebben a  napfényes országban vesznek lakást, telket, házat. Majd nyugdíjazás után ide költöznek, mert az angol nyugdíjukból itt viszonylag nagy lábon élhetnek. Zárt közösség, egymás között tartják a kapcsolatot, a barátságot, golfozni járnak, egymást hívják meg vacsorára, egy kis kártyapartira vagy közös TV-nézésre. Korrekten, de hidegen bánnak a spanyolokkal, akik dolgoznak „nekik” – az építőmunkásokkal, kertészekkel, időnként eseményekre felfogadott pincérekkel. Szinte semennyire nem beszélnek spanyolul – van olyan angol ismerősöm, aki 15 éve él itt, és gyakorlatilag ötven szónál nem tud többet –, és nem is akar megtanulni. Ebből eredt az első megaláztatásos történet, amit el akarok mesélni.

Előtte el kell mondanom, hogyan tettem szert angol ismerősökre. Első hosszabb spanyolországi munkavállalásom során egy olyan szervezetnek dolgoztam, amely összehozott segítségre szoruló embereket olyanokkal, akik lakás és ellátás fejében ezt a segítséget meg tudták adni (workaway). Nem csak beteg és elesett emberekről van szó. Az én esetemben egy Spanyolországban élő angol hölgy keresett valakit, aki tudna neki segíteni. Nyugdíjba menetelük után a férjével beköltöztek a családi házukba, amit három évig építettek a „távolból”. Pár hónappal ezután a napfényes golfpályán a férj – akinek előtte semmilyen tünete nem volt – infarktust kapott. Nem tudták megmenteni, így 62 évesen Betty egyedül maradt egy 400 négyzetméteres házban, egy férjétől örökölt laptoppal, amit be sem tudott kapcsolni, nemhogy használni tudta volna. Betty megszállott kocafotósként több ezer digitális kép boldog tulajdonosa volt, amiket vagy a laptopon, vagy CD-ken tárolt a férje. Hosszú sokkos állapot és egyedüllét után úgy döntött, segítségért fordul mindkét dologban. Egyedül sem akart élni, a képeit is rendbe akarta rakni, meg akarta tanulni, hogyan beszélgethetne interneten a Svájcban élő unokáival és lányával. Így kerültünk össze, több hónapos egyeztetés után. És revideálnom kell: az első megaláztatás ebben az időszakban ért. Betty barátai ugyanis óva intették őt attól, hogy egy magyart fogadjon be a házába, és ezt csak hónapokkal később mondta el nekem.

Külön lakrészem volt a belsőudvaros, citromfás, kertes, úszómedencés fincában, együtt ettünk Bettyvel, napi 6-8 órát „dolgoztunk” időnként ő vette a bort, időnként én, mert mindketten a vörösbort szeretjük. Hat hónapot töltöttem el nála Andalúziában, hegyek között, egy pár száz lakosú kis falu peremén épült csodapalotában. Olyan jó barátság lett ebből, hogy időnként megkért, főzzek valami magyarosat, és meghívta az angol barátait ezekre a vacsorákra, ahol én, mint szakács voltam a díszvendég. Így alakult ki a kapcsolatom az itt élő, tényleg zárt közösségben élő angolokkal.

Családi okokból vissza kellett költöznöm Magyarországra, de a barátság és az egymás segítése megmaradt.

Így tettem szert  további itteni angol ismerősökre később, amikor visszatértem, és most jöhet a második történet a megaláztatásról, bár ebben nem én szenvedtem el azt. Egy idős angol hölgy keresett valakit, aki rendbe teszi a kertjét. Hosszú betegsége miatt hónapokig volt Angliában, ezért a spanyol „birodalmát” képező családi ház kertje teljesen elvadult. Tény, hogy itt úgy nő minden, mint a bolondgomba a rengeteg napfény miatt, és ha nem gondozzák a növényeket, leírhatatlan burjánzásuk szinte őserdővé tud változni. A hölgy, Adrienne, nem éppen kedvelni való természettel van megáldva. Valószínűleg a csalódás tette olyanná, amilyenné vált. Tiszta szívből szeretett volna a fiának és az unokáinak otthon adni az ikerházban, amit megvett, de a fia kanadai nőtt vett feleségül, ott is él, és nem tud még csak évente sem látogatóba jönni. A keserűség – és az egyedüllét, gondolom – odáig vezetett, hogy már azok a szomszédok sem segítettek Adrienne-nek, akik először lelkesen bevásároltak neki, átmentek hozzá teára, vagy csak megcsodálni a kertjét.

Amikor visszatért Angliából a hosszú, betegségben eltöltött hónapok után, felismerte, hogy kertészre lesz szüksége. Mivel ötven szónál is kevesebbet tud spanyolul, én lettem a kapocs közte és a potenciális kertészek között. Én adtam fel a hirdetéseket, én válaszoltam a telefonhívásokra, én jártam hozzá esténként összeírni, mi mindent szeretne változtatni vagy megcsináltatni. Betty iránti barátságból (Adrienne és Betty távoli rokonok), semmilyen egyéb dologtól nem vezérelve, őszintén segíteni szerettem volna, gondolván, jobb kedve és elviselhetőbb ember lesz, ha rendbe teszi valaki a környezetét.

Több jelentkezőt úgy hajtott el, hogy pirultam, amikor finomítani próbáltam fordításban a tűrhetetlen kijelentéseket. A spanyolt azért, mert lusta, és csak a sörét várja. A dél-amerikai fiatal kertészmérnököt azért, mert biztosan drogos, és az ő kertjében akar majd füvet termelni (ha nem hallom saját fülemmel, el sem hiszem, hogy valaki ilyet mond). Az ukrán házaspárnak az volt a bűne, hogy a pár hónapos csemetéjüket is magukkal hozták volna a munkába, nem volt kire hagyniuk ugyanis.

Nem voltam hajlandó előzetesen megkérdezni a telefonban, milyen nemzetiségű a jelentkező, mert azonnal diszkriminációval vádolhattak volna. Engem…

A részemről utolsó randevúnkon a soron következőkkel, szintén egy házaspár jelent meg. Erdélyi magyar hölgy a férjével. Sokáig nem is volt semmi gond. Tény, hogy előre figyelmeztettem Sárit, mennyire nehéz lesz a megegyezés. Amit már majdnem el is értünk, mert a halk szavú, de láthatóan profi férj olyan szakmai ötletekkel állt elő, hogy nehéz is lett volna elvitatni a hozzáértését.

– Igen, tetszik az ötlet. Hm… meggondolom. Mit is mondott, hogy is hívják?

– Petru.

– Ah, Pedro, és hol született?

– Bukarestben.

– Maga román?!

Az audiencia itt véget is ért. Mert minden román tolvaj. Nem tudtam, és már nem is akartam meggyőzni az angol némbert arról, mekkorát hibázott.

Én szégyenkeztem. Mint szoktam sokszor, mások miatt.

Egyetlen dolog köti össze a kis történeteket, amiket itt leírok: az, hogy a mi huszonegyedik századunkban még mindig vagy már megint – működik az előítélet, aminek a talaján burjánzik a gyűlölet, és azt nagyszerűen ki tudják használni olyan politikusok, akik állítólag a nemzetüket védik. Nem, nem azt védik, hanem a hatalmukat, amit az Adrienne-hez hasonló ostoba emberek támogatásával nyertek el.

A következő történet az itt élő oroszokkal kapcsolatos, rövidebb, de mellbevágóbb, szerintem. Ők nem az orosz nyugdíjas korosztály,  hanem az újgazdag réteg. Akiknek a gazdagságához képest Lölő a pitvarban sincs. Szerintem még a Jóisten maga sem tudja, mennyit rabolt össze ez az orosz „új elit”. Én személy szerint nem is akarom tudni, mert arrafelé is éltem pár évet, később az egyik munkahelyem révén apró üzletekbe is beleláttam: körülbelül a mai magyar GDP szintű üzletek sem számítanak jelentősnek abban a birodalomban.

Tehát negyvenes-ötvenes orosz férfiakról és legalább húsz évvel fiatalabb feleségektől hemzsegnek a spanyol ingatlanirodák. Bármit megvesznek, tégláig lebontatják, és csillivilli születik a helyén. Oroszul beszélő és/vagy onnan származó jogászok, adótanácsadók, stb. irodáinak hirdetéseitől hemzsegnek a reklámfelületek, az újságok, a kirakatok. Tudni kell ehhez, hogy az oroszok hivatalosan 90 napig tartózkodhatnak távol az országuktól. Addig érvényes a vízumuk.

A házunkban élő orosz házaspár három éve vette meg a 110 négyzetméteres lakást, fél éven át falat bontottak, arany csapokat és jakuzzit pakoltak le a teherautók a ház előtt. Irina, a feleség egyszer megszólított a lépcsőházban, és amikor oroszul válaszoltam neki, nagyon megörült, többször beszélgettünk később, meg is csodálhattam belülről a fél falat betöltő TV-t, szerintem templomokból lopott ikonokat vagy azoknak kiváló másolatait. Egyetlen dolga volt a beköltözés után: elintézni a kisfiúk iskolába való beíratását. Ami nem lehetett kis kihívás, mert pont úgy nem beszél ötven szót sem spanyolul, mint bármelyik angol. Hja, kérem, a nagyhatalmak szülöttei… A lakás felújítását ukránok végezték, és egyszer saját szememmel láttam, amint 20-20 eurót nyomott a kezükbe a „megrendelő” egy munkanap után. Ahogy kell, áfa nélkül. Tiszta Magyarország…

Irina férje tényleg eltűnt a 90 nap lejárta után, a gyermek és a feleség maradtak. Arra a kérdésemre, ez hogyan lehetséges, hamiskás mosollyal annyit válaszolt, tudni kel, kit kell megkínálni pénzzel. Elhűltem, komolyan, és azt kérdeztem:

-Itt vagy nálatok?

– Ennyire hülye, vagy, tényleg? Itt is, ott is. Az én gyerekem már EU-állampolgár lesz. Kerül, amibe kerül.

Ez a szép pár néhány hónapja eladta a lakást. A helyükre két hölgy költözött, oroszok, nyugdíjasok. Itt voltak 90 napig, azóta a lakás üresen áll, sem hírük sem hamvuk. Remélem, megtalálják a megfelelő zsebet, hogy vissza tudjanak jönni. Mert elromlott a kaputelefon, és azt közös költségből lehet csak megjavíttatni. Az összes lakásban egyszerre kell cserélni vezetéket és készüléket. Amíg van egy hozzá nem férhető pont, addig nincs posta, csak a kapu alá begyömöszölt levelek formájában, ha nem tud bejutni a postás az épületbe.

De nem ez a megalázó, bár egy elég fura helyzet.

A napokban az itteni Auchanban jártam, és a pénztárnál arra lettem figyelmes, hogy előttem kettővel Irina áll sorban. A mögötte álló hölgy alig vásárolt valamit, így azt hittem, abban a sorban gyorsan végzek. Tévedtem. Az orosz ismerősöm számlája majdnem 350 euró volt – a pénztáros csaj jó hangosan belemondta mindenki arcába, látható utálattal. Az arany bankkártyáról pillanatok alatt ki is lett fizetve, és csak annyit láttam, hogy két nagy teli bevásárlókocsival küszködik a mágnásasszony, hogy azokat valahogy a garázs felé terelje. Nem fordult meg a fejemben, hogy segítsek neki, mert az előttem álló idősebb hölgy kétségbeesetten keresett 20 centet a pénztárcájában – ennyi hiányzott a fizetéshez. Nem tudom, milyen nemzetiségű volt, de kisegítettem. És megint elöntött a megalázottság érzése, annyira hálás volt.

Azzal kezdtem a történetet, hogy próbálom érzékeltetni, milyen multikultiban élni. Így ezzel is fejezem be. Mert a fenti mindennapi, időnként szörnyű valóságok ellenére jó itt élni. A nők egyharmada a városunkban kendőben jár. Csadorban itt nem láttam még senkit,  bár arabok teszik ki a lakosság legalább egy negyedét. A zöldség- és gyümölcsboltokat, amelyek 365 napon át vannak nyitva, arabok vagy pakisztániak üzemeltetik. A Magyarországon is már régóta megszokott kínai boltokban itt vietnamiak működnek, ők kevésbé mosolygósak és hajbókolósak, de pont ugyanazt a gagyit árulják, irdatlan mennyiségben. Az éttermek és kávézók teraszain spanyol, dél-amerikai vagy afrikai pincérek dolgoznak. A bankban a minap egy afrikai volt menekültet láttam a számítógép mögött. Az utcasarkon, a belvárosban, belga festő ül a földön egy takarón, előtte egy kartonlap, mely szerint drogra és piára kér pénzt. Pár méterre tőle tőle egy büszke felirat: „57 éves vagyok spanyol. Se lakásom, se munkám. Ha bármivel tudsz segíteni, köszönöm”. A reptéri busz megállója mellett egy lehajtott fejű fiatal ül egy hálózsákon. Mellette a kutyája, előtte egy műanyag pohár, amiben pár tízcentes árválkodik. Ismerem régebbről. Lengyel, aki ide nősült, és amikor autóbalesetben meghalt a felesége és a kislánya, akkor utcára került, mert a lakást az asszony szülei visszakövetelték.

Hát így. Szokta mondta kedvenc barátnőm. Így élünk a civilizáltnak gondolt világunkban a fejlődésünk akárhány milliomodik évében. Mert állítólag nem tegnap másztunk le a fáról. Nekem néha mégis úgy tűnik, hogy vagy én maradtam fent, a fán, vagy amit művelünk egymással, az mégsem a civilizáció.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább