VENDÉG

Dallik a nemzet

„Kell-e dal, szép és varázsló,
Kell-e szép rege,
Vészbe játszó és derűbe,
Mint hazánk ege?”

A magyar hölgyekhez írta Vörös Marty a fenti sorokkal kezdődő versét. (Újabban így nevezik mifelénk – de Pesterzsébeten biztosan – a nemzeti romantika nagy alakját. Ott ugyanis e néven avattak utcát.) A múló idő nem koptatta meg a költői kérdés aktualitását. Sírva vigad a magyar, hejehuja, dínom-dánom, szóljon a nóta, zengjen a dal! A honi néplélek nem tud meglenni a fülbe mászó dallamokkal kísért, önkínzó, nosztalgikus tivornyák nélkül.

S miért épp a dalokon ne esne egymásnak a belterjes politika egyaránt dalos kedvű bal- és a jobb féltekéje. Ez történt a Puskás Petiről (vagy a Puskás Feriről?) elnevezett aréna avatása után  is. Nem boncolom-glancolom különösebben, mi a csetepáté mibenléte, elintézhető lenne egy kézlegyintéssel (miszerint SEMMI sem történt). De hát nem is itt élnénk, ha az összes média nem azzal lenne elfoglalva, hogy egy sajtómunkás NEM ÁLLT FEL az egyik nóta hallatán. A ledes fényforrások világméretű hódítását meg sem közelíti a mi mélymagyar Nélküledünk, a szóban forgó zsurnaliszta sem ismerte. Csak olvasmányaiból derengett neki halványan: a refrén egyik sora a Dzsungel könyve egyik filmdalából származik. Miért kellene nekünk felállni? –  csodálkozott  Dankóné Hegedűs Jolán, Budafok-Tétény szocialista szervezetének vezetője, miután egy alpolgármesteri székért másodmagával olyannyira felrúgta az ellenzéki koalíciós megállapodást, hogy még az MSZP felsővezetése is lemondásra szólította fel őket. Valami ilyesmi járhatott az inkriminált firkász fejében is. A kormánytagok üléseiken felállással kell köszöntsék az 1. számú focidrukker-mecénást – az ő dolguk! A honatyák felállva kell üdvözöljék a T. Ház elnökét, ha bajsza szárnyán bevonul az ülésterembe – kell a mozgás, a sok ülés növeli a mélyvénás trombózis kockázatát. De miért kellene őneki, aki oda csak a munkáját végezni ment, hangos felállással adóznia egy mégoly populáris dal hallatán?!… Amely még csak nem is a Nemzeti dal, és nem is a Himnusz. (Asse egy vidám darab, de annak legalább megvan a magunkhoz illő patinája.) Nem azért vette meg drága pénzért a helyjegyét, hogy aztán állva danolásszon!… Neki az Ismerős Arcok nem volt ismerős – és ehhez minden joga megvan, hát nem?

Hát nem. Legalábbis a Mi Hazánk Mozgalom szerint. Ők bejelentették: büntetőfeljelenést tesznek közösség elleni uszítás miatt az Index ellen a stadionmegnyitón „történtek” interpretálása miatt. E hírportál munkatársa volt ugyanis a rosszkor, rossz helyen üldögélő újságíró. A pártelnök a sajtótajtékoztatón magyarellenes gyűlöletkeltést, trianon-gúnyolást vizionált, amely nem maradhat büntetlenül. Annyira izgulok! Lehet hogy  majd az egész Index-es gárda is ülni fog?! Annak dacára, hogy a zenemű leggyakrabban idézett sora – „Mi egy vérből valók vagyunk.” – valóban a Dzsungel könyvéből származik?  Hiszen ezt maga a zenekar Államtitkári Elismerő Oklevelet és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét kapott énekese tudatta az Origo képviselte nyilvánossággal! Nem puskázott el semmit sem a publicista, sem a webhely- akkor hát miért is volt sértő – sőt: gyalázó, uszító – ez az ülés / hivatkozás bárkire nézvést is? A Pesti Srácok – nyomát nem találtam!: -„libsi sivalkodásról” delirált az eset kapcsán. Adódik a kérdés: kik is sivalkodnak, gyűlölködnek itten valójában?! ”

Amíg a lakájmédia ezen rugózik ezer sebből fröcsögve, addig sem kell arra szót pazarolnia, hogy az agyonfizetett magyar focistáink már megint szarul szerepeltek – ezúttal az uruguayiak (vagy argen tinók?) ellen. Belátom, tényleg járatlan vagyok a football világában. Nem vagyok ezzel egyedül, az MTVA szerencsétlen fizimiskájú és tudatú riportere is hát nem eltévesztette: kik ellen veszített játszva a hazai csapat, épp a dikti nagy fiestáján? Hazafias töltet nélkül nincs magyar foci – bár úgy tűnik, valójában azzal sincs. Mindegy is az, nem erről szól a történet. Legyen bárki is az első számú gazember ebben az országban, a sport – és annak határon inneni és túli eseményei – propagandisztikus-agitatív felturbózásával szeretne közelebb kerülni az játékokat kedvelő pórnéphez. Megjegyzem: nem a Puskás (Peti? Feri?) az első stadion, ahol ez a dalocska elhangzott, gyaloglábon. Dunaszerdahelyen például már hagyománya van ennek, minden bajnoki előtt elsétálják.(De legalább nem sülnek bele a focihimnusz (?/) eléneklésébe, minta nemzetivel megesett már nemegyszer.) Ám danolásszák ezt lépten-nyomon is, ha kell, ha nem kell. Lássuk be: a Limbó hintó gagyarászásával mégsem lehet érdemben kifejezni azt, mennyire egyek vagyunk mi, az annyira különbözően magyarok. Az ugyanis nem hat annyira a limbikus rendszer működésére.

Akiket szintúgy elkerül a fenséges nemzeti mélyérzelem, mint a korszellemmel dafke dacoló stadionbéli magányos hőst, azok a Trianon Himnusz – Tartsd magad, nemzetem! kettős című kortárs zeneművészeti alkotás felcsendültekor sem pattannának azonnal talpra. A focista indulónak szintén kissé álmatag műnek címe ugyan tényleg kettő van, de előadója, szövegírója – ismerten – egy sincs. A dallam, a hangszerelés az nem kérdés: a „Most múlik pontosan” kezdetű Quimby-dal Csík zenekaros átdolgozása adja az alapot. Ezért is tudta a banda (zene)szerzői jogsértésre hivatkozva szinte mindenünnen letiltani a számot, tagadva azt is, hogy ők lennének az előadók. A szöveg sutasága, sugallatainak gyermeteg nacionalizmusa teszi e „feldolgozást” igazán feledhetővé. Vajh’ kapnak-e valaha feloldozást eme írói / dalnoki bűnük alól a rejtezkedő elkövetők?…

A Székely himnuszként elhíresült műdal – egyesek szerint – a tingli-tangli slágerek lágerében a kápó. 1921-ben keletkezett, eredetileg egy misztériumjáték betétdala volt, Bujdosó ének címmel. Nem sokára már női karra komponált kantátaként hódított. 1940-ben jelent meg először nyomtatásban. Szövegét Csanády György, zenéjét Mihalik Kálmán szerezte, mindketten erdélyi származásúak voltak – itten manapság románoknak neveznék őket a nagy lángmagyarok. A kommunista blokk összeomlásáig Romániában és Magyarországon is tiltott dalnak számított – ami persze csak olaj volt a hazafias tűzre. 2009-től Székelyföld hivatalos himnusza – legalábbis a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés határozata szerint. Nem csoda hogy 2016-ban több román párt olyan törvénymódosítási javaslatot terjesztett be, mely megtiltotta volna a himnusz előadását vagy lejátszását a mai Románia területén. A tervezetet a képviselőház elutasította, így már senkit nem fenyeget terrorvád az éneklése miatt.  Szegeden – egy szánkódomb tetején – a felállították a székely himnusz első emlékművét.

Bevallom, nekem személy szerint nincs különösebben bajom ezekkel a közismert és sokak által kedvelt, nem vagy félhivatalos énekekkel. Igazából az én szívemet is meg-megdobogtatják – javíthatatlanul romantikus lélek vagyok, bocsi. Az összetartozás-tudat ápolása és kifejezése a szétszakított magyarság minden tagjának fontos. Mert ugyan ténykérdés, hogy ezernyi fajta vérből valók vagyunk, – de attól még valóban gondolhatunk és mondhatunk egyet. Az, hogy ez az identitástudatunkat erősítő érzés – például – épp milyen színvonalú zenei alkotásokban, dalszövegekben jelenítődik meg és terjed el, ez mindenkinek az egyéni, szubjektív megítélésétől is függ. A közízlés olyan mint az időjárás: rövid távon befolyásolhatatlan. Kell legyen – és van is – annyi tolerancia és együttérzés a legvájtfülübb honfiakban is, hogy tolerálja, elfogadja a mások ebbéli ízlését. Alkosson jobbat, szebbet, szívbemarkolóbbat – ha tud -, aki kritizál, senki sem akadályozza meg benne. Ha már ez a trend: legyen mindennek saját himnusza, pártoknak és az összeesküvéselmélet-gyártóknak, a Szigetnek és a Városligetnek, a raboknak és a szívrablóknak, a nyári szezonnak és a gyári sezlonynak – mit bánom én! De az, hogy sanda szándékkal bárkik is kötelező normává tegyék vitatható szakmai értékű művek elfogadását, előírjanak negligálhatatlan viselkedési sémákat e tekintetben, azt magam is kikérem magamnak! Addig értem, hogy kényszerpályákon keringnek a bolygók és a dolgok, hogy harc volt, van és lesz – legalábbis addig, míg kény uralkodik e náción. De részint nem minden fegyver, ami fénylik, másrészt van puska – és Puskás stadion – ami visszafelé is elsülhet.

Hogy a hétalvó gyászmagyarságunk és botlábú (ám feltehetőleg nem botfülű) focistáink ébresztésére, méltóságtudatunk felrázására miért nem születik végre valami tempósabb, pattogósabb, élénkítőbb mars, nem én leszek a megmondója. Merre kóricálnak az orbánizmus mesterdalnokai ilyenkor, amikor híjja őket a haza? Hol vagytok, kegyencek? Produkálnátok végre magatokat, ti, akik három-négy popgagyival le tudtok élni egy életet, gazdagon? Orbánnak csicsergő-csácsogó csalimagyarkák – lennétek most legények a gáton? (Imádom a képzavarokat, na.) A Schmidt Mária, a Terror Háza nagyasszonya gründolta ’56-os emlékév hivatalos nótájának kacagtató buktája után ideje lenne letennetek valami vidám kebeldagasztót a konyhaasztalra, amelyről olyan önfeledten csipegettek!…

Desmond Child szerzeményéről, az Egy szabad országért (Kuss legyen! Nem illik vihogni ily lélekemelő dana említésekor!) című „szabadsághimnuszáról” hamar kiderült recycling mivolta. A nagyhirtelen perpillanatnyira magyarrá vedlett komponista ugyanis ötvenmillióért újrahasznosította korábbi dalát. Az upcycling azonban ezúttal elmaradt, ami annyiban nem baj, hogy a halszagú rokonság ellen amúgy is folyvást berzenkedünk, százéve már vagy több is talán.

Míg a fentnevezett legalább saját magától orzott, más magyar zeneszerzők másoktól szerzik be a zenét. Nem egy népszerű slágerről –az egyfejű Süsü nyitódalától a Nika se perimeno-ig – derült ki: külországi énekek szemérmetlen koppintásai. A plágiumvád nem kerülte el a Quimby fentebb említett szerzeményét sem. Laikusként azt mondom: többé-kevésbé elfogadható azonban a magyarázat, hogy – míg a dal hangulatában és hangszerelésében sok szempontból tényleg hasonlít több amerikai nótához – csupán a dallamvilág és a műfaji technikák véletlen találkozásáról van szó. Nem úgy, mint a magát a nemzet csótányaként eufemizáló nyalonc Azok a boldog szép napok című éneke esetében. Az bizony lopás volt a javából.

Addig is, amíg azok a boldog szép napok valóban ránk virradnak, több kitartást és kevesebb kitartottat kívánok, szívem minden özönével. Hozzon majd zsákjában a Mikulás megbékélést a mekimalizmus csapdájában hizakodó mindannyiunknak. Nem egy fenntartható állapot ugyanis az, hogy – miként Az összetartozás dala – Barackfa-dal (már megint egy kettős cím – csak nem egy hungarikumhoz van esmént szerencsénk?!…) magvas szerzeményben meg vagyon komponálva:

„A kezeink össze érnek, / Talpaink egymásra lépnek. / Lá-lá-lá, lá-lá-lá, lá-lá-Lá-lá-lá-lá”.

Pandula Dezső

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább