Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Folyamodvány

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Alulírott (önhibámon kívül folyton) felülírott azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok a tudományos közvélemény érintett részéhez és a világ népeihez, hogy a pszichológiában meghonosodott ún. Stockholm-szindrómát a jövőben szíveskedjenek Budapest-szindrómaként emlegetni.

Kérésem indok- és fuldoklásaként emlékeztetek mindenkit, hogy ezt a kifejezést 1973 óta használják világszerte. Egy, a svéd fővárosban lejátszódott túszdráma nyomán kapták fel a nevet – és a vizet – a túsztárgyalók és a sajtó. Két álarcos rabló megtámadott egy talpig becsületes bankot, túszul ejtett négy túl alulfizetett alkalmazottat, majd öt és fél álló napig fogva tartotta őket. Ezzel összefüggésben a szakértők megfigyelték, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek nemkülönben – az idő múlásával egyfajta szeretetet, majdhogynem vonzalmat kezdenek érezni rabtartóik iránt. Annak dacára, hogy azok esetenként fizikailag és lelkileg bántalmazták – vagy akár kínozták – őket. A józan paraszti ész azt diktálná, hogy a nagy összezártságban haragudniuk kellene rájuk, megvetniük kellene őket – érdekes módon mégsem mindig ez történik. A túszejtők trükkje az, hogy egy sor megalázás mellett a fogoly szívességeket, figyelmet, olykor kedvességet is kap a részükről – miközben persze az illető totál ki van szolgáltatva nekik és kénye-kedvüknek. Némi kajaosztás, kávé az automatából, az illemhely-használat megengedése, egy-egy jó szó bizony hálát gerjeszt. A svéd foglyul (de teherbe nem) ejtettek jelesül – kiszabadulásuk után – gyűjtést rendeztek a bűnözők jogi védelmének költségeire. (Az viszont már hírlapi kacsa volt, hogy az egyik volt túsz utóbb el is jegyezte magát az egyik bankrablóval.)

A jelenség Helsinki-szindróma néven is ismert, amelynek párhuzamos használata zavart kelt a világegyetemben – amelyet még nem sikerült Budapestről elüldözni, mint a CEU-t. Hogy ez mennyire így van, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy Helsinkit Svédország egyik városaként emlegették több kapcsolódó tévéműsorban és filmben. Ezzel szemben ha Budapestről esik szó, mindenki tudja, hol van.

Azaz: hogy sehol sincs, önmagához és a fejlett világvárosokhoz képest.

Valamennyi tudományág a pontos és kizárólagos verbális jelölésekre törekszik a saját fogalomtárában. A csoportnyelvben az egyértelműségi követelmény is megkívánja egyetlen definíció használatát valamely jelenségre. Kultúrlényként kérem tehát a kettős fogalomhasználat megszüntetését, és egyben az általam javasolttal való behelyettesítését a szakzsargonban.

Méltánytalannak érzem ugyanis, hogy más főváros bitorolja ezt a fogalmat a maga néhány egykori túsza miatt – miközben itt egy egész ország szenvedi egy pszichopata bűnözői csoport terrorját. A bank- és nullarablóink betyár sokan – negyvennél is többen – vannak, mi áldozatok pedig – lélekben – 15 millióan – még ha ezidőtájt nem is mindenikünk van tisztában viktimológiai érintettségével. (A nullákat a közpénz-összegek végéről orozzák el zsiványaink, jelentősen csökkentve azok volumenét.) Ali baba ugyan még nem szivárgott be a budai várba és a népmeséinkbe, a magyar Szezám pedig ismeretlen adóparadicsomokban parkol, de Gül baba türbéjét nagy becsben tartjuk. Látogatjuk is, amikorcsak magasrangú török delegáció látogatása ezt nem akadályozza meg. Bennünket nem csupán 131 órája, hanem majd 10 éve tartanak rab-és imaláncon, folytatólagos kiszolgáltatottságban. Oké, eléggé megedződtünk a XX. században, hol egy Horthy, hol egy Rákosi, hol egy Kádár apáskodott rajtunk orrvérzésig, de azért ami sok, az sokk! 

Önöknek fogalmuk sincs, mit és kiket kell itt nekünk át- és túlélnünk. Non-stop vészhelyzetben tengetjük mindennapjainkat. Senkinek másutt nincs egy rezsiszilárdja, egy kupaklalája, egy angró-tündéje, egy nóvakatalinja, egy zsoltaib.orkja – határainkon kívül még csak hozzájuk hasonlót sem látnak soha. Na és ott van még a főkolompos! Élet-halál uraként, testőrhada közepette, zsebében az aduásszal: öt kamionnyi krumplival grasszált országszerte a választások előtt. Mindenütt nagy felhajtást csináltak a fogadására és a nadrágjára. Rezsiutalványokat, gyors-, jog- és elsősegélyt is osztogatott flangálása közben. – Ha szeretsz engem, kapsz hamit, ha nem szeretsz, akkor fordulj fel – sugározta a tekintete. – Ha az én jelöltemet választjátok meg polgármesternek, akkor tudok adni zsét az elkerülő útra. Ha viszont másra voksoltok, akkor leginkább egymást fogjuk elkerülni. 

Azóta is rémeket lát feszt – és nem fél riogatni velük. A legnagyobb nyilvánosság előtt bűbájoskodik, zsarol, fenyeget, beígér, elígér és kisegér. A pánikkeltésben, rémhírterjesztésben közreműködő partnere a köz- és önmédia. Az ellenzékieskedő jelöltek lejáratására és valósághajlításra szakosított hantabanda napi 24 órában kelti a zavart a túszul ejtett vagy csak elcsavart fejekben. Volt egy stadionok-szerte ismert futballistánk, a Puskás nevű labdazsonglőr. Jobboldali kétballábasunk ha labdatechnikában nem is, de focimániában rajta is túltesz. Nincs az a közpénz, amit sajnálna erre áldozni! Az Osztrák-Magyar Monarchia leghíresebb (torz)szülöttje, Adolf Hitler (igen, ő is a mi kutyánk kölyke volt!) rendszerének mintájára építgeti lankadatlanul itt, Európa közepén, a maga kis korrupt autokráciáját. Szottyadt diktatúrákkal kokettál, véreskezű háborús bűnösökkel talizgat, történelmi múltunk levitézlett alakjait és szimbólumait kopírozza. Mindennel szembemegy, amit az emberi civilizáció és a magyar eszmetörténet morális értékként felhalmozott. Az efféle kópéságokra érzékeny világsajtó jóvoltából a globális politika leghírhedtebb magyar alakjává küzdötte fel magát csillapíthatatlan izgalmában. 

Meghitt nyomor terem mindenütt – csak bírja a gyomor! Óriásplakátok között tévelygünk, molinókkal takarózunk, vaktöltényekkel vakarózunk, pártjelvényekkel fizetünk a feketekasszáknál. Csűrünkben űrdöngölőt járunk, ha olykor ráncra perdülünk. Muzsikál a Barozsda együttes, Maga Zoltán (1974 – ) a prímás, égő csipkefenyérben. Körülötte ismerős arcok. Kirándulni az Abszurdokba szoktunk. Az állami vasút folytonos késése bicskanyitogató – a saját síne-javáról is lemarad. Felül a gályát kiváltó jachtok, alul a népnek árja. A jachtokon unga-bunga partik, szédült partyarcok és partiba dobott kokocsajszik. A fesztiválokon lejátsszák az „Olcsón add az életed!” című akciós filmet, amelyben a főszerepet  Nemcsak Károly (1957- ) helyettesíti. Némely embernek a farka hosszabb, mint egyik-másik köztéri zsánerszobrunk magassága! 

A járulékos károk felmérhetetlenek. Komp-országból kompót-országgá lettünk. Hiába, hogy itt fekszünk tartósítva (ám legalább Tarlóstalanítva) haló borainkban, megkötözve, fegyver alá rekesztve – a nép – a szentistrángi – többsége hát nem elkezdte már rég szeretni a gonosztevőit?!…  Hát nem rohan, hömpölyög – minden ellenérvet és önérdeket elsodorva – rájuk szavazni, amikor csak teheti?!… Elől az elkábított nyugdíjasok, akiknek a forintocskái napról napra kevesebbet érnek. Nyomukban a kétkezi dolgozók, akiknek csak a munkahelye nyugati, a fizetése sosem lesz az. Tolonganak az igába alázott nők is, a vak komondoron átesettek, a tenyészállatoknak tekintettek, a háztartásukba száműzöttek. Zúgolódás helyett zúdulnak a forradalmi fülkékbe a fiatalok is, akiknek iPhone-juk ugyan van, csak jövőjük nincsen. Utánuk az ellátatlan betegek, az ellátás nélkül maradt rokkantak, a fogyatékkal és megközelíthetetlen hivatalokkal élők valamint a vízözön. Alig van a társadalomnak olyan rétege, amelyet szünet nélkül meg ne rabolnának, amelyet össze ne uszítottak volna a másikkal.

Kérem, követelem tehát hogy változtassák meg az ellentmondásos, idejétmúlt, szakbarbár névadásukat! A Nobel-díjat – nem bánom – osztogathatják továbbra is Stockholmban, de a szindrómát azt hoci nekünk! Európa világvédő Bástya-elvtársaikként ennyike jár a magyaroknak, és a sínylődő országuknak. Köszi előre is.

Pandula Dezső