December 5,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Közönség(es) kapcsolatok

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

József Attila: Ars poetica

Nem írok neveket. Nem, tényleg nem, azértsem! Nem a „kik” a lényeg, hanem a jelenség.

Na jó, akkor csak halványan utalok rájuk. Az észkombájn dalnőcske, szende szandáljában. A Plejád-beliekkel kávézó, megzakkant énekes. A banzájban fogant előadó. A számos sikerben úszó úszófenoménke. A keresett karakterszínész. A keresetlen jellemű jellemszínész. A komikus komikus. A tragikus tragika. A nemzeti színigazgató talpig trikolórban. Az operaház szellemi pitije. A sebes-lobos népdalénekes. A másod(rangú) hegedűs a máztetőn. A helyben kiütött bokszbajnok. A nyalóka akadémikus.

Ne feledkezzünk meg a bugrisokokról sem. A surmó fitneszguru. A csótánykodó csotrogány. A cincált agyú valóságceleb. A múlékonyságot nem mutató mulatós „zenész”. (Hagyjuk most a valóban névtelen fociultrákat, akik mindig feltűnnek, amikor A székházat- meg kell védeni az illetlen tüntetőktől, vagy egy népszavazási kezdeményezést kell véletlenül megakadályozni, kollektíve.)

A sor korántsem teljes. A nevük közismert, a motivációik kevésbé. Közös jellemzőjük, hogy ugyan nem értenek hozzá, de egyetértenek a kormány döntéseivel. A maival, a tegnapival pláné, a holnapival pedig eleve. Vazallusok ők egy vazallus államban. Jól elférnek ők is a húsos fazék bűvkörében, a biopiac sunyítva törleszkedőinek, szervilis körmönfonóik, kaján köntörfalazóinak tömkelegében. Sok jó ember kis helyen is elfér. Ezért ésszerűek a tömegsírok.

Többségük kétségkívül tehetséges, a maga nemében és módján. Több évtizedes munkássággal a hátuk mögött maradandó nyomot hagytak sokak emlékezetében. Hagyatkozhatnának az istenáldotta kvalitásaikra, nem fenyegetné egyiküket sem a nyomor. Sütkérezhetnének boldogan és zavartalanul népszerűségük fényében-fölényében. Nem szakmájukba vágó a közéleti risza-risza, a nyílt politikai állásfoglalás. Nem ingük, mégis magukra veszik – de miért? Senki sem kényszeríti őket – maguktól teszik. Legyinthetnénk: nem mindenki születhetett bele a retyerutyába – mi mást tehetnének a zökkenőmentes érvényesülésért?… Ahol az erősebb kutya… izé, aszik, ott nem érdemes önmegtartóztatónak lenni – nemde? Avagy önértékelési zavarok állhatnak a háttérben? Miért oly fontos számukra a jól-szituáltság, a többséggel-menetelés, a kivagyiság, az egzisztencialista elemeket sem nélkülöző, mimagyarok-os hányavetiség is? Hiszen így is könnyebb az életük, mint a nagy többségé! Némelyikük tanulni nem igazán tudott, mert a karrierépítés lefoglalta az eszét és az ifjúságát. A kognitív disszonanciát ők hírből sem ismerik – és nincs is olyan nekik. Sokan közülük azt sem tudják, mi és milyen valójában a Munka – úgy ahogy mi ismerjük -, és ami velejár. A hajnali ébredésről, a zötykölődésről egy zsúfolt villamoson, a menzakosztról (sódar főtt tojással…), a munkaerőpiaci kiszolgáltatottságról nekik csak olvasmányélményeik vannak – írnám, de nem akarom túlbecsülni őket. Pedig könyvek által ment a világ elébb. Tegnap legalábbis még így volt.

Ők, a kormány hű civiljei – és egyben izgatóan hülyének mutatkozó apologétái (tisztelet a kivételeknek!) – oszlopos osztag-tagok egy láthatatlan háborúban. Ők azok, akik betöltik a székeket amikor a többszörös kordon mögött, a támfalak árnyékában bőbeszélyét tartja a Tisztánlátó. Mert állami ünnepség, centenárium, évértékelő, átadás, vagy csupán az országhelyzet épp lelkesítő szavakat diktál.  Csüggetegeknek ott helye nincsen. Valahányszor a Mindenható mond vagy tervez valami égbekiáltó baromságot, madarat lehetne velük fogatni. Nem látják: valójában ők a madarak, a madártani kutatóintézet – a Fradi-székház – madáradatbázisának bármikor előcsalogatható aranyketrec-lakói, kik a hatalom költőhelyein szórják a pénzünket és a becsületüket. Ha másnap valami egészen mást mond a főornitológus– vagy épp az ellenkezőjét az előző napinak –, annak is ugyanolyan felhőtlenül tudnak nyilvánosan örülni. Úgy álltak oda a NO GO zóna-pörköltet enni, mint az éhezők az adventi bableves-osztáskor – végtelen sorokban. Óhatatlanul megszólalnak – ujjongó ingujjban-, ha valami végletesen megosztó hangzik el vagy történik. Nyugdíj- helyett nyugdíjkorhatár-emelés? Jöhet, nem nekik fáj az! Olimpia megrendezése üres államzsebbel? Hű, de kafa! Tovább gyengült a forint? Fő hogy mi maradjunk erősek és büszkék! ABC? CBA!

Nekik, a közönségkapcsolatért (Public relations / PR) felelős gárdának, az első a pártosság. Szemükben is a propaganda molinóit lobogtatja a szél. Az egyenjog mégegyenlőbbjei kampányidőtől függetlenül kampányolnak, látszatfüggetlenként. Ártatlan arccal, mint akik most szálltak le a falvédőről, proponálják a polgármester-jelöltet – aki legtöbbször azonos a már regnálóval. Újabban olykor még azt is elhallgatják, hogy fideszes a szívük választottja – mert az már snassz. Majd siratóznak és révézeteskednek, ha mégsem sikerül a terv. Személyes lelki pofonként élik meg, ha valahol netán tán az ellenzék nyer. Értetlenül pislognak: ez most hogyhogy?!… Szemük se rebben, ha kifütyülik őket, mint Orbánt a Gyula temetésén. Fejbőr alá beépített alufóliasisakjuk megvédi őket minden kedvezőtlen környezeti ráhatástól.

Miközben szerzők, alkotóművészek, énekesek tucatjait kényszeríti ki a köztudatból – vagy csak szimplán üldözi – a visszaélésszerű törvényalkotásban legyeskedő hatalom, létrehozták – felülről vezérelten – a saját beltenyészeteiket. Ahol nyugodtan ledegradálhatják a tehetsége(s)t, veregethetik egymás vállát. Kell az akolmeleg, de még jobban kell a havi apanázs. A falnak füle, a hallgatásnak, kollaborálásnak, kiállásnak, nemzetbomlasztásnak ára van. Csak az elhallgattatás ingyenes, az alanyi jogon jár a berzenkedőknek.

Mert persze mind tartják a markukat. A csicskadíj jár, mint zsidóban a fájdalom. Mindegy, hogy publikál-e vagy sem – közel milliós honor csurran-cseppen havonta az akadémikusoknak. Adó- és járulék nem fizető voltál évtizedekig? Küldjük a százezres művészjáradékot csont nélkül, nehogy már korogjon a gyomrod a medencéd napozóágyán feküdvén. Botlábú vagy és túl kerek neked a labda, büdös a gól? Több milliós fizetés üti a markod – vagy a kétballábad, mindegy. Nem értünk – belőlünk élnek ők, az agitáló ágensek. A munkásőr-ruhát nyilas-uniformisra és „némi apróra” váltották – mert most épp ezt kívánja meg a korszellem és a haza – épp tőlük! A politikában nincs olcsó ocsú. Ha valahol valakinek kinéz a szekere rudja – mert nem eléggé NER-kompatibilis -, az ismertség vámszedői menten ott tolonganak. A gyémánt kiskrajcárért , a kapirgálásért és kukorékolás jogáért, a szemétdombi (Kukurikúúú, jó reggelt!) kiskirályságért. Egy szereposztó dívány használati jogáért. A pozicióért és a pozitúráért. Egy jó fekvésű lakásocska bérleti jogáért. A kedvezményes helyiségbérletért, az elengedett vagy mérsékelt közterület-használati díjért. Egy ütős állásocskáért valamely minisztérium rejtett bugyrában. Legyen az EU-pályázat, tao-támogatás vagy egy miniszteri különkeret – csak úgy röpködnek a tíz- és százmilliók, nyilván szigorúan okadatáltan. (Nem, ennek a tao-nak semmi köze a taoizmushoz! A magyar tao-izmus a közpénzek közpénz-jellegüktől való megfosztását és elsíbolását takarja, a taoizmus (daojia) keleti Zhou-kori kínai filozófiai iskola, főbb képviselői Laozi és Zhuangzi. Később a taoizmus vallássá is vált.) Egy szívet melengető erkély-jelenet és szelfizés az alábunkerezett, gundelesített egykori karmelita kolostor erkélyén évekre elegendő hajtógázt termel. Vannak akiket lovaggá ütöttek-vertek – de nem eléggé! Hopp egy Kossuth-díj (Erkel-díj, József Attila-díj, stb.) – épp most esett le a teherautóról!

Holott Orbán halálkamionja nem éppen a szebb jövő felé száguld. A rá felkérezkedettek számára a hatalom csókja akár halálos is lehet. „A forradalom, mint Szaturnusz, felfalja saját gyermekeit.” (Pierre-Victurnien Vergniaud). Akkor is, ha csak fülkeforr. ”Tempora mutantur… et nos mutamur in illis” („Az idők változnak… és mi is változunk bennük”) – állapítja meg a latin mondás. Fevetődhet: majd ha egyszer nagyot fordul az ország, majd „ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?” Ezt már Ady Endre írta, de lassan már az ő intelmei is éppúgy nemkívánatosak a magyar irodalomban, mint József Attila örökbecsüséget érdemlő sorai. Úgy kell neki, minek bírálta annyit a feudális retrográdságot, a klerikális reakciót és intranzigenciát!

Mert túl sokan voltak a haszonélvezők és vakbuzgó hívők, az indokoltnál többen megúszták – egy ejnye-bejnyével vagy még azzal sem – a fasiszta rendszer bűneit éppúgy, mint a kommunista rezsiméit. Ez a mostani egy kicsit ez, egy kicsit az, de szerencsére nincs túl sok gazembere a hatalom ölelgettójának. Megszámolhatók. A közöny karanténjába zárhatók.

Szívük joga lenne amúgy, kit favorizálnak politikailag. De egyrészt ez nem feltétlenül tartozik a nyilvánosságra, másrészt árthat a későbbi karrierjüknek a nyíltszíni hagymázolás, harmadrészt meg – és ez a lényeg: a köztörvényes bűnök elkövetőit, a történelem szemétdombjáról összeguberált  ordas eszmék szószólóit, a naponta rezzenéstelen arccal a szemünkbe hazudozókat  nem támogatja tisztességes ember, semelyik oldalon. A bűnnek nincs pártállása, azt világnézettől függetlenül mindenkinek el kell ítélnie, aki csak egy kicsit is ad magára. Aki a sors különös kegye folytán a nyilvánosság előtt élheti könnyű életét, attól több-kevesebb erkölcsi tartás joggal elvárható.

Ha rajtam állna, az Országházban kialakított újságírói zóna mintájára egy virtuális szellemi kordonnal körbekerítenék egy puccos placcot. Szedjék össze és tereljék be oda magukat és ott, a mélymagyar dühöngőben aztán naphosszat  és estétől hajnalig dícsérhetnék az Urukat és fejlődő türk kapcsolatainkat magamaguknak. Csócsálhatnák ott – politikusok és pojácok – önigazságaikat, alulműveltekre hangszerelt képtelenségeiket, áldhatnák a gyeplőtelen fogantatást. De ne adja isten, hogy egyszer a világ barmai egyesüljenek – és szabad kezet kapjanak! Komp-országból kiúttalan zsák-országgá tennék a hazánkat, élhetetlen falanszterekké szabdalnák a világot.

A mesterséges kómába taszított magyar nép az EU infúziós állványára katéterrel kötve kapja a vitaminoldatokat. Mesterségesen táplálva fekszik, hallgat. Néha hörög csak legföljebb. A mélyaltatásban már azt is elfelejtette talán, hogy mindig van följebb. Meg lejjebb is.

Pandula Dezső

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.