December 15,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Requiem egy elmaradt premierért

Anyáméknak volt egy Zsolnai étkészlete. Na, nem az a méregdrága fajta, csak olyan kis decens. Apró virágok szegélyezték a tányérok szélét, körben meg vékony kis aranycsík futott. Tartozott hozzá egy kávéskészlet is cukortartóstul, bonbonierestül. Ez volt a mi ünnepi szervizünk. Az, aminek vártuk a premierjét, ami sosem jött el. Karácsonyok, húsvétok teltek el anélkül, hogy ezzel a szerénységében ünnepi porcelán neművel terítettünk volna. Jó volt a hétköznapi, fajansz is. A vaskosabb, cakkozott szélű fajta.

Anyámnak csodaszép hálóingei voltak. Leheletkönnyű, szemérmesen frivol semmiségek. Olyanok, mint az amerikai filmek álmatag főhősnőié. Egyszer láttam ezeket. Akkor, amikor a tulajdonosuknak már egyáltalán nem volt szüksége semmiféle hálóneműre.

Ugyanígy sorakoztak apám kibontatlan nyakkendői, még betörés előtt álló bőrcipői, celofánba csomagolt, kartonra hajtogatott ingei. Ezek a holmik a szekrény mélyén várták a nagy alkalmat. Azt, ami egyszer olyan jelentőségű lesz, ami méltóvá teszi őket arra, hogy használatba vegyék őket. De ezek a nagy alkalmak sehogyan sem akarództak eljönni.

Anyám – aki kínosan kerülte az orvosokat – mindig a kórházra tartogatta a legszebb hálóruháit. Ő is tudta, én is tudtam, ezeknek a csábos lengeségeknek nem lesz jelenésük. Elmúlt az idő felettük, anélkül, hogy egyszer is esélyt kaptak volna.

Hányszor, de hányszor várunk valamire, ami talán soha nem érkezik el. A nagy alkalomra tartogatjuk nevetséges kincseinket. Valami olyan különleges, jelentőségteljes eseményre, amit elég nagyszabásúnak, mi több, méltónak érzünk – no, nem magunkhoz, hanem – takargatott kacatjainkhoz.

Aki akarja, értse úgy, hogy ez egy kortesbeszéd a Carpe diem mellett. De nem az akar lenni. Mondanivalóm egyszerűen csak annyi, hogy tárgyainkat sokkal inkább óvjuk, mint magunkat. Mintha puszta félelemből nem vennénk tudomásul, hogy odaátra már nem vihetünk magunkkal semmit. Sem a hálóinget, sem a porcelán kávéskannát, sem a családi ezüstöt. Mindennek addig van számunkra (és itt fontos szó a számunkra) jelentősége, amíg itt vagyunk.

Lehet, hogy a maradóknak egy-egy tárgyunk majd jelent valamit, sőt, talán fontos is lesz. Olyan, amire megéri vigyázni, csak azért, mert a miénk volt, mert egy darabkát őriz belőlünk. Vagy azért, mert pénzzé téve egy jobb életre adhat sanszot általunk, másnak. De, bármily’ fájdalmas, ugyanennyi az esélye annak is, hogy az első lomtalanításnál látjuk majd, ahogy az örökösök akkurátusan kupacba rendezik életünk nyomait.

És hogy hogyan kell mindezek ellenére okosan élni? Azt nem tudom. Csak azt, hogy volt valaki, akit egyszer megkérdeztek: munka közben miért nem veszi le a jegygyűrűjét? Az a valaki ránézett a kissé fényevesztett, neki a mindennél is többet jelentő ékszerre, majd azt mondta: Miért venném? Velem együtt kopik el. 

Azt hiszem, ő tudta, hogy kell ezt jól csinálni.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.