December 25,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

LUCA AJTAJA


Mostantól nem csak a Fidesz szócsövét látom benne

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Többször utaltam már rá, hogy nincs jó véleményem az egyházakról. Ez már gyerekkorom óta így van.

Az apai nagymamám hívő katolikus volt. A templomba hordta kevés pénzét, és néha engem is, ha nála voltam. Nem szerettem se felkelni, se elindulni. A templomban mindig hideg volt és utáltam, hogy sorra azt mondták ott az emberek, hogy „Oh, Bolla néni, ez a kislány kiköpött Bolla néni!” Csak néztem a nagymamámra és sírtam, hogy vajon mi hasonlíthat bennem rá. Nagyon szerettem, de a legkevésbé sem szerettem volna úgy kinézni, mint ő. Nem értettem, mit mormolnak számomra érthetetlenül és hosszan a mise alatt. Untam és félelmetesnek tartottam az egészet, de szépen ültem és a színes ablakokat nézegettem. Aztán eljött a pillanat, hogy le kellett volna térdelni, de én nem voltam hajlandó. „Nem voltam rossz” – mondtam, és ülve maradtam. Mindenki térdelt körülöttem, a nagymamám is. Döbbenten néztem és dühös voltam, hogy miért csinálja ezt vele a pap, amikor ő sem volt rossz, és tudtam, hogy a lába is fáj. Néhány hasonló alkalom után a mama megállapította, hogy „Istentől elrugaszkodott gyerek” vagyok és onnantól inkább hagyott aludni, nem cipelt magával.

Huszonhárom éves voltam, amikor a nagymamám meghalt. A pap, a hosszú és teátrálisan előadott beszéde végén azt mondta: „Ezennel búcsúzik tőled drága József testvérünk, szeretett…” József? Mi van? A család értetlenül nézett, én nehezen tudtam türtőztetni magam, hogy ne kapcsolódjak be a szertartás menetébe. A pap, akinek a templomába járt a nagymamám évtizedekig, zavartan lapozott. Ez az ember, aki előtt a nagymamám hétről hétre letérdelt, arra nem vette a fáradságot, hogy pontosan utánanézzen, hogy éppen kit is búcsúztat. Hogy melyik drága jó testvérét is kíséri éppen utolsó útjára, ugyanazzal a patetikus szöveggel.

A temetés után gyászmise volt. Álltam az apukám mellett. A pap beszélt, az emberek mormoltak, én figyeltem, hogy mit kell csinálni. Egyszercsak mindenki letérdelt. Ránéztem apukámra, és kicsit meghajlítottam a lábam. Ő megfogta a kezem. „Mi nem térdelünk le. Soha.” –  mondta és én megint sírtam ott, abban a rákospalotai templomban, ahogy gyerekkoromban.

Az utóbbi tíz évben az egyházak politikai szerepvállalása és a kereszténység újraértelmezése óta az ellenszenvem hírről hírre, eseményről eseményre hatványozódott velük szemben.

Többször hivatkoztam már a keresztény-konzervatív barátaimra, akik nagy örömömre, kellő intelligenciával kezelik a véleményemet az ő hívő létük kapcsán. Noha többnyire ők sem értenek egyet cikkekkel, amiket átlinkelek nekik az egyházukkal kapcsolatban, mégis gyakorló katolikusok. Templomba járnak, kórusban énekelnek, közösségi munkában takarítják a templomot, ám amikor online koccintunk egy video chatben és megjegyzem, hogy „Hopp, ott egy feszület, így nem tudok inni!”, akkor nevetve elfordítják a telefon kameráját. Hangoztatják, hogy liberálisabbak, mint én, mert még mindig szeretnek, én pedig nem értem, hogy olyan normális, laza, jófej emberek, amilyenek ők, hogy képesek „templomoskodni”.

Szombaton a barátom elújságolta, hogy a felesége nagy dologra készül. Pénzt akar gyűjteni egy enyingi SMA-s beteg kisfiúnak, Levinek.

Az egész onnan indult, hogy a barátnőm pénzt akart utalni a kisfiúnak, aztán elgondolkodott, hogy mi többet tehetne a saját lelkiismeretének a megnyugtatásán túl. Mi lehetne az a fórum, ahol több ember figyelmét is fel tudná hívni erre a történetre? Mise közben jutott eszébe a perselypénz. A szertartás után bement a paphoz és megkérdezte, van-e arra bármilyen egyházi szabály, hogy mire lehet felhasználni a perselypénzt. Megtudta, hogy nincs ilyesmiről konkrét rendelkezés. Innentől csak az volt a feladat, hogy találjon olyan papokat, akik az ügy mellé állnak. Szeged-Szentmihályon, ahol laknak, ő állt ki a hívek elé mise előtt, hogy elmondja a kisfiú történetét és azt, hogy neki gyűjtenek. Voltak olyan települések, ahol a pap tudta, hogy az emberek nagyon kevés pénzzel (apróval) érkeznek a misére, ezért adománygyűjtést hirdettek meg. Szombat este latolgattuk, hogy vajon mennyi pénz jön majd össze másnap estére. A barátnőm nagyon alálőtt az eredménynek, százezer forintra számított. Végül a virtuális ajándékdoboz, amiben Szeged-Szentmihály, Tápé, Petőfitelep, Röszke és Kunszentmárton katolikus közösségének adománya volt, 656.000 forinttal indult útra Enyingre, Hosszú Leventének.

Végigfutott rajtam a hideg, amikor meglett a végleges összeg. Nem csak azért, mert ezt egy barátom érte el, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen ember, hanem azért, mert egy másik nézőpontból tudok nézni a Magyar Katolikus Egyházra. Mostantól nem csak a Fidesz szócsövét látom benne, nem csak Kiss-Rigó Lászlót és társait, vagy azt a papot, aki azt sem tudta, hogy éppen kit temet, hanem olyan papokat, akik pillanatok alatt egy ilyen ügy mellé állnak, és azokat a hívőket, akik a lehetőségeikhez mérten adakoznak, hogy esélyt adjanak egy beteg kisfiúnak az egészséges életre.

Nagyon jó érzés és nagy tanulság, hogy egy egyház, egy párt, bármilyen szervezet vagy akár egy ország nem feltétlenül olyan, mint amilyenek a vezetőik, hanem olyan, amilyenné az emberek teszik, akik oda tartoznak.

Gyógyulj meg, Levi!

Bolla Rita

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.