Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Apa, most mit mondanál? Mivel biztatnál?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Tizenöt éve éppen a nemzeti ünnepen hagyott itt az apám. Akkor már vagy két hete feküdt magatehetetlenül Tatabányán, a kórházban, az intenzíven. Tudtam, tudtuk, nincs tovább. És mégis… Rettenetes volt a szembesülés, hogy el kell fogadni az elfogadhatatlant. De csak a kórházból hazafelé vezető úton rendültem meg igazán, amikor az autóban belém villant: mintha sorszerű volna az időzítés.

Október 23. A dátum, ami neki annyira fontos volt: egyetemistaként ott volt a Petőfi körben, együtt vonult a budapesti diákokkal, aztán – ahogy mások –, ő is úgy gondolta, most új világ kezdődik, többpárti rendszer, igazi demokrácia. Ahogy más egyetemisták, ő is hazatért, hogy hírt adva a budapesti felkelésről, otthon, Szombathelyen szervezze a munkástanácsokat.

Aztán novemberben, egy őszi délutánon ávós legények fogták körbe, hogy – mint ellenséget -, bekísérjék a rendőrségre. Elvették a nadrágszíját, a cipőfűzőjét, magánzárkába került. Nagyanyám – amint hírét vette, hol van -, azonnal futott segítséget kérni. Cselédsorban nevelkedett, egyszerű asszonyként mindent elkövetett, hogy mindig, minden körülmények között kenyeret tegyen az asztalra. Az ötvenes években takarítani is eljárt. A nagy hatalmú párttitkár otthonát is ő tartotta rendben.

Apám, ha hazajött az egyetemről, néha érte ment, hogy hazakísérje, együtt vitték ki a szemetet: ott találta meg a kidobásra ítélt papírok között a képeslapot, amit sokáig őrzött – az ötvenes évek őrületének mementójaként. A lapot ugyanis az első titkár apósa írta, talán valami szakszervezeti üdülésről. Nem volt rajta semmi különös: „Édes gyerekeim, nagyon jól érzem magam, a kultúros sok programot szervez” – ezt böngésztük ki az öreges kézírással rótt, girbegurba sorokból. Hanem az aláírás! Az ötvenes években az öreg bizonyára úgy érezte, ha már a veje az első titkár, neki magának is a kor szellemében kell alákanyarítania az üdülőből írott sorokat. Így aztán – nem hittem volna, ha a saját szememmel nem látom – ez szerepelt a lapon aláírásként: „Nagypapa elvtárs”.

Nagyanyám tehát kétségbeesésében Nagypapa elvtárs vejéhez, az első titkárhoz rohant el. A nagy hatalmú pártember és a családja elégedett lehetett a nagyanyámmal, a lelkiismeretes takarítással. Így aztán igazolta az apámat, akit másnap reggel kiengedtek a zárkából – a haja szála sem görbült. A többi közismert: a forradalom elbukott, jött a megtorlás. Azokról a napokról nem volt ildomos beszélni. Annyit tudtam azért (kiderült a családi beszélgetésekből), hogy apám az egyetem után feketelistára került: csak nagy nehézségek árán sikerült állást szereznie.

Aztán jött a konszolidáció. A hatalom később is minden ünneplési kísérletnek gátat vetett – október 23-a csakis szürke hétköznap lehetett. Ezért fordulhatott elő, hogy három évvel később, 1959-ben a tanácsi anyakönyvvezetőnek is véletlenül erre a napra volt időpontja, amikor a szüleim bejelentkeztek hozzá, hogy gyorsan, különösebb felhajtás nélkül, két tanú jelenlétében összeházasodjanak. Így lett október 23-a az apám életében másodszorra is jeles nap.

A rendszerváltás után az ő nemzedéke egyszer csak beszélni kezdett. Újságíróként magam is írtam a megtorlás áldozatairól: megesett, hogy úgy éreztem, a férfi, akit 15 évre ítéltek, de hat év után szabadult, semmivel sem tett mást, mint az apám: hazatért – ahogy a többi diák -, és a lakóhelyén szervezte a munkástanácsokat. A szerelme, a későbbi felesége megvárta, ő maga befejezte az egyetemet is, azt a hat évet, amit börtönben töltött, nem volt képes visszaadni senki. A férfinak – aki az apám is lehetett volna – nem volt szerencséje: őt nem tudta kimenteni egy nagy hatalmú párttitkár.

Apám a korábban elhallgatott eseteket hallván még inkább megdöbbent, még fontosabbá váltak számára azok az októberi napok. És mintha csak volna odafent valami hatalom – nevezzük Nagy Rendezőnek? – éppen a meghatározó dátumon hívta, szólította volna magához…

Tizenöt éve ennek. Egy évvel később, a lakás kiürítésekor megtaláltam egy 1957-ben keltezett levelet. Egy jó barát írta apámnak, egy jó barát, aki igyekezett latba vetni a kapcsolatait az apám érdekében: „Kedves Gábor, azt gondoltam, tudok neked segíteni, hiszen tehetséges és lelkiismeretes embernek ismertelek meg. Úgy volt, hogy hallgatnak rám, és odavesznek, ám ekkor az illetékes – nagy meglepetésemre – közölte, utánanézett, és te sehol nem kaphatsz most állást, nem is érti, hogyan jutott eszembe téged ajánlani.”

Nos, én – aki ekkor már egy hete pakoltam iratokat, leveleket, emlékeket – azt gondoltam: kit érdekel ez a levél 2005-ben, hosszú évekkel a rendszerváltás után? Nagy hibát követtem el: kidobtam a mementóként eltett levelet.

Október 23-a van. Több, mint egy éve rúgtak ki a munkahelyemről. Harminc évnyi újságírói pályafutás után „a kedves hatalom” emberei megszerezték az újságot, amelyért annyit dolgoztam. Egy város, egy megye sokszínű kulturális életéről tudósítottam – amíg hagyták. A lapot aljas propagandává silányították, azokat, akik még kérdezni mertek, kirúgták. Mintha valami bélyeg volna rajtam – valahogy számomra eddig sehol sem volt biztos állás. Legfeljebb kulturális közmunka, határozott időre szóló, ideiglenes feladatok, alkalmi megbízatások.

Apa, te, aki annyit röhögtél „Nagypapa elvtárs” bizarr képeslapján – most mit mondanál? Mivel biztatnál?

Gábor Gina

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.