Mese mimagyarokról.
A történetíró talán effendi Kósa Kupakos Lali, esetleg Kásler, a nemzet kuruzslója, mert náluk ostobább már aligha van széles e ottomán birodalomban. A történetet előadja, röhögés nélkül a saját fülét nyalogató minden kipcsakok fejedelme, szőr Viktor dö alsó és felső csút, Etele örököse. A hallgató közönség a jurtában összegyűlt Türk FC sportegyesület.
Történt, hogy a mi nagy vezérünk, aki 150 évig ellenállásban folytatott gerillaharcot „ha Magyarországra jössz, nem veheted el a megyeriek munkáját, és tiszteletben tartod a kultúránkat” alapon az ideiglenesen itt tartózkodó muzulmán barátaink ellen, megtudván, hogy összeült a türk olimpiai bizottság, vitt nekik ajándékba két stadiont, három sportcsarnokot, több megyer-türk művelődési otthont és fehérvári huszár örömlányokat – a ló néz, a csikó lát, mindenki szívjon egy csík kólát, és mi szívtunk, megszívtuk -, aminek különösen örültek Jumurdzsákék, mert ugye mindnyájan lovas nemzet.
Egy szó mint száz, ottomán vezírünk, most az egyszer papír nélkül (?) vagy meg volt fordítva (nem, nem ő, hanem a papír!) előadta a Hófehérke és a 7 megyeri törpe meséjét, amelyből mi, megyeri agymosott középkori robotok megtudhattuk, hogy ugrott a székely vér zászlóstul, autonómiával együtt, helyettük most kipcsak fiúk dolgoznak a bányában. Gánton (is).
A türk bégek elégedetten dőltek hátra, hogy nem kell még egyszer csapatokat küldeni Macaristanba, mert a kipcsakok már a spájzban vannak, miután felzabálták a nagymama lekvárját, mert ugye a gyulai kolbász tiltott, amúgy is sertés pestis és/vagy migráns veszély van, gyorsan tartottak nemzetiségi választásokat, kolompérral, padlizsánnal és szórólapokkal. Hogy azt mondja: jöttünk, láttunk, visszamennénk, de ha már ittené vagymunk, akkor csináljunk önkormányzatot. Ittené egy kicsit meg kellett igazítsam a nyakamat az ingben, mielőtt szarrá röhögöm magam a saját blöffölésemtől. Járásit vagy amit akartok, és Nazarbajev elvtársúr az echte megyeri kipcsak törzsek elnöke is (tegnap fogtam egyet a lábamon), de csak énutánam, mert jöttek, mint az oroszok a nemzetközi fejlesztési bankban.
Szóval enyhe törzshajlítás ide vagy oda, úgy gerincből, ahogyan mimagyarok mindig büszkén ültük meg a lovat (csak az irány volt szar, seggel mentünk előre; ja, fejjel, segfejjel), ezt követte a mi nagy vezírünk aduássza, miszerint a megyeriekben kipcsak vér folyik. És itt elakadtam, drága véreim, mert ugye én már voltam viking, mongol, azeri, inka, mikor hova utazott a mi nagy törpe kánunk, de hiszen ez már kész vérbaj. El is rohantam a laborba, ahol kaptam igazolást, hogy vérbaj kizárva, mert az eredmény jó, pozitív kipcsak, kun, szári koktél, így aztán ha lehet, ne adjak másoknak vért.
Arról mélyen hallgat a mi törpe vízművünk, hogy a kun törzsszövetség vezetője, Kötöny a tatárdúlás elől hozzánk menekült, mimagyarok pedig azonmód megöltük, mert ugye mimagyarok befogadó kipcsak törzs voltunk mindig és maradtunk. Mert légy hű önmagadhoz, és valóban.
Szóval véreim, amikor széles hazánkban összeülnek a csippcsippcsókák, akkor szoktak üzenni az ő nagy elnöküknek, hogy a vérfertőzés sikeres volt, és ezt a pszichiáterem minden évben igazolja is. Kérem a gyógyszereimet, valaki vegye már le rólam a kényszerzubbonyt. Nekem mindegy, csak nehogy már a török legyen a kötelező nyelv.
Szeretettel a zárt osztályról.
Csoma Gábor
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!