Mese mimagyarokról.
A történetíró talán effendi Kósa Kupakos Lali, esetleg Kásler, a nemzet kuruzslója, mert náluk ostobább már aligha van széles e ottomán birodalomban. A történetet előadja, röhögés nélkül a saját fülét nyalogató minden kipcsakok fejedelme, szőr Viktor dö alsó és felső csút, Etele örököse. A hallgató közönség a jurtában összegyűlt Türk FC sportegyesület.
Történt, hogy a mi nagy vezérünk, aki 150 évig ellenállásban folytatott gerillaharcot „ha Magyarországra jössz, nem veheted el a megyeriek munkáját, és tiszteletben tartod a kultúránkat” alapon az ideiglenesen itt tartózkodó muzulmán barátaink ellen, megtudván, hogy összeült a türk olimpiai bizottság, vitt nekik ajándékba két stadiont, három sportcsarnokot, több megyer-türk művelődési otthont és fehérvári huszár örömlányokat – a ló néz, a csikó lát, mindenki szívjon egy csík kólát, és mi szívtunk, megszívtuk -, aminek különösen örültek Jumurdzsákék, mert ugye mindnyájan lovas nemzet.
Egy szó mint száz, ottomán vezírünk, most az egyszer papír nélkül (?) vagy meg volt fordítva (nem, nem ő, hanem a papír!) előadta a Hófehérke és a 7 megyeri törpe meséjét, amelyből mi, megyeri agymosott középkori robotok megtudhattuk, hogy ugrott a székely vér zászlóstul, autonómiával együtt, helyettük most kipcsak fiúk dolgoznak a bányában. Gánton (is).
A türk bégek elégedetten dőltek hátra, hogy nem kell még egyszer csapatokat küldeni Macaristanba, mert a kipcsakok már a spájzban vannak, miután felzabálták a nagymama lekvárját, mert ugye a gyulai kolbász tiltott, amúgy is sertés pestis és/vagy migráns veszély van, gyorsan tartottak nemzetiségi választásokat, kolompérral, padlizsánnal és szórólapokkal. Hogy azt mondja: jöttünk, láttunk, visszamennénk, de ha már ittené vagymunk, akkor csináljunk önkormányzatot. Ittené egy kicsit meg kellett igazítsam a nyakamat az ingben, mielőtt szarrá röhögöm magam a saját blöffölésemtől. Járásit vagy amit akartok, és Nazarbajev elvtársúr az echte megyeri kipcsak törzsek elnöke is (tegnap fogtam egyet a lábamon), de csak énutánam, mert jöttek, mint az oroszok a nemzetközi fejlesztési bankban.
Szóval enyhe törzshajlítás ide vagy oda, úgy gerincből, ahogyan mimagyarok mindig büszkén ültük meg a lovat (csak az irány volt szar, seggel mentünk előre; ja, fejjel, segfejjel), ezt követte a mi nagy vezírünk aduássza, miszerint a megyeriekben kipcsak vér folyik. És itt elakadtam, drága véreim, mert ugye én már voltam viking, mongol, azeri, inka, mikor hova utazott a mi nagy törpe kánunk, de hiszen ez már kész vérbaj. El is rohantam a laborba, ahol kaptam igazolást, hogy vérbaj kizárva, mert az eredmény jó, pozitív kipcsak, kun, szári koktél, így aztán ha lehet, ne adjak másoknak vért.
Arról mélyen hallgat a mi törpe vízművünk, hogy a kun törzsszövetség vezetője, Kötöny a tatárdúlás elől hozzánk menekült, mimagyarok pedig azonmód megöltük, mert ugye mimagyarok befogadó kipcsak törzs voltunk mindig és maradtunk. Mert légy hű önmagadhoz, és valóban.
Szóval véreim, amikor széles hazánkban összeülnek a csippcsippcsókák, akkor szoktak üzenni az ő nagy elnöküknek, hogy a vérfertőzés sikeres volt, és ezt a pszichiáterem minden évben igazolja is. Kérem a gyógyszereimet, valaki vegye már le rólam a kényszerzubbonyt. Nekem mindegy, csak nehogy már a török legyen a kötelező nyelv.
Szeretettel a zárt osztályról.
Csoma Gábor
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.