Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Van Még Idő…

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

… – szállok a dallal és Dés Lászlóval, behunyt szemmel.  

„Csak félhomály, itt soha nem lesz már teljesen sötét, 

 A millió fénypont sokszor izgatóan szép”… 

– Van még idő 2022-ig…– zsongta a minap Balatonalmádiban – a pulpitus  és a kettős kordon biztonsága mögül – a bülbülszavú, az ingyenélő focisták és froclisták lelkes pártfogója, a hazájával feszt hazardírozó prikulics. Van még elég púder és berki a pomádésdobozban. Van még idő az öntömjénre, az ótvaros beszédre, a lélekgyilkolászásra. Lehet stratégiát kiókumlálni, vádakat és vadakat kitalálni a képzelt hazaáruló belső ellenségről. Lehet pávatáncnak hívni a kecsketáncot. Hiszen az idő és a rövid pórázon tartott klientúra is a hatalmon levőnek dolgozik. 

Időtlen idők óta idő kell mindenhez. Diktátorrá is csak idővel lesz a politikus.

„És bennem van mindig, hogy bárhová, csak ebből el,
És minden álmomban máshol ébredtem fel,
De ki tudja, miért, én mégse mozdulok”…

Azokra gondolok, akiknek már nem adott semennyi időt. A lakásukat veszni látó mélybe-ugrókra, a vonat elé vetemedettedre. A csak soktízmillió forintért gyógyíthatókra, akiket nem támogat az alaptörvényből már száműzött társadalombiztosítás. A kevesebből is gyógyítható, ám 75. életévüket betöltöttekre, akiktől megtagadják az életmentő – vagy a méltóságteljes életet jelentő – műtétet. Az utcán vagy a fűtetlen kunyhóikban megfagyottakra. A légszennyezés miatt idő előtt meghaltakra. A kivágott fákra, a sokhelyütt megbecstelenített természetre. A megszüntetett újságokra, felvásárolt portálokra, elhallgattatott rádiókra. 

Idővel mindenütt hangfogó kerülhet a tiszta beszédre.

„És mindenki mondja a saját történetét,
De a tükör figyel, nézi az arcodat,
Megint ez a fáradt mosoly, mit a két szemedben lát,
Holnapra majd más lesz a kép, vagy csak ismétli magát.”

Az út szélén hagyott reményekre és vágyakra gondolok. A felszámolt erkölcsiségre. A görcsbe rándult édes szavainkra. A kihasznált, értéktelenebbnek tekintett nőkre. A kisajátított hitre és a hiteltelenített hitehagyókra vagy vallási hit nélkül élőkre. A hitük szerint ugyancsak istenteremtette másabb nemi beállítottságúakra. A vagyonukból kiforgatottakra és kiforgatott szavúakra. A közmunkára és könyöradományokra fogottakra. Azokra a melóba belerokkant vagy fogyatékkal élő emberekre, akiknek végleg megállt az idő, mert a kiszolgáltatottságnak és a tehetetlenségnek nincsen dimenziója vagy horizontja. Az örök idegenségre ítélt másutt-születettekre. A tisztes fogadtatásra méltatlannak ábrázolt háborús menekültekre. A függőségbe kényszerített településeinkre. 

Nap mint nap rácsodálkozom az elrekvirált országra. Ahol épp egy furcsa idő- de inkább széljárási jelenségre figyeltek fel a meteoro- és politológusok. Az ellenfo/népfelkel/forrada havában egyszerre oszlik a köd és keletkezik. Ahol a sürgősségi osztályon is csak azért várakoznak félnapokig a betegek, mert időmilliomosok.

„Kérlek mondd, hogy nincs túl messze,
Mondd, hogy még nincs veszve,

Mondd, hogy még elérhető”…

Eszembe jut: vajh’ mennyi értékelhető idejük van még hátra azoknak, akiknek nincsen új a nap alatt, nincs mit aprítani a tejbe. Akiknek minden megvehető drága, gyerekeiknek nincsen ajándék a karácsonyfa alatt. Akiknek a sok munka és a kevés fizetség miatt alig van idejük élni. Sajog bennem: mennyi mindenre lett volna időnk, ha nem pazaroltuk volna el másra. Meddő gürcölésre. Családon belüli előjogokra. Tüntetésekre, békemenetekre. Fékezetlen habzású vitákra. Uszító szónoklatok meghallgatására. Futóbolond politikusok felstafírozására. Blikkre és klakkra. Lopásra és meglopatásra. Csalásra és megcsalatásra. Szenvedélyekbe, külországokba szaladásra.

Az akkurátusan évekre, napokra, órákra felaprított idő egyszerre képzet és kreatúra. Híd a most és a mindig között. A visszavonhatatlan múlt és az átláthatatlan jövő. A Sors bővízű forrása. A nagy gondolkodók vesszőparipája. Az idő az, amivel a természet megakadályozza, hogy minden egyszerre történjen – véli némelyikük. Az út a születéstől a meghalásig. Az Idő – a múló, a málló – mindannyiunk könyörtelen gyilkosa.

De… idő a bolondot is észre hozza – így a magyar közmondás. Van Még Idő… Jelentkezni, leiratkozni. Nevezni, kinevezni, felnevetni. Faliratozni, leradírozni. Virrasztani, felvirradni. Megszámlálni és megszámláltatni. Visszaszámlálni. Játszani és visszajátszani. Jót tenni, jónak lenni. Lábbal dobbantani, egymáshoz térni. Lelkeket lobbantani, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Hűnek lenni a hűtlen hazához. Bőven van még idő időt járni, idővel időtlenné válni.

 „Mondd azt nekem, mindenre még lesz elég idő
És elhiszem, hogy veled még elérhető.”

Pandula Dezső